Hajdan térdig gázoltam a csókban,
Büszke sörényem a szél zilálta,
Nagy vakmerően ide jutottam,
De érzem, nem volt mindez hiába.

Hány rengetegen törtem át én,
Testem a sebektől most is sajog,
Vonzott, hívott hűtlenül a remény,
Már elgyengültem, de nem hallgatok.

Tenyerembe raktam világnak fészket,
Az élet vízét mily mohón ittam,
Örömtől a szívem majd elvérzett,
Maradt belőle, íme, most itt van.

Enyém volt a fény, illat, muzsika,
A szférák zenéjét hallgattam,
Mint e kék bolygónak bohó fia,
Mindenséget tartottam karomban.

Aranykorom sajnos már messze jár,
Milyen pompás réteken hevertem,
De nem húz le az idő, gyilkos hínár,
Bár tudom, nem messze már az estem.

Emlék, történet van még ezernyi,
A jelen fájdalmához is van közöm,
Élni, szeretni, szólni, mesélni,
Ez két életre is elég öröm.

2013 12 09.