Sötét éj után jött el a hajnal,
kit elhagytak nem fürdik már vajban,
kit valaha szerettél, most bajban,
elhagyott lett a világi harcban.

Ugye sajnálod őt, vagy tán magad,
hogy nem törtél át választófalat,
később jöttél rá, téged mocskoltak,
alattomban előtte sároztak.

Te hogy hittél barátnők mocskának,
beálltál akkor cirkuszszolgának,
kinek tetszettél dobtad kocsmának,
koloncnak más nő rabszolgájának.

Mert amit megérintett virág nőtt,
minden asszony szerette volna őt,
vágyott már szerető ölelésre,
termő fára meleg fészekre.

De ha ezt te nem adtad meg néki,
így lettél idővel falmelléki,
alkony után, ha jő a pirkadat,
majd idő hámozza álarcodat.

Már egyre kevés ki rajtad mulat,
ők már rég veszítették múltjukat,
ott állsz a vártán, viharok tépnek,
nem oltalmaznak védősövények.

Múltad mint csontváz, már csak a tiéd,
rá építsed jövő ellipszisét,
mert hogy a tér, tágul avagy szűkül,
mikor átléphető, körötted a kör.

Múlt árnyékát, ma már bárhogy nézed,
neked is, nekem is, lesz egy végzet
vágyak mezejében, már nincsenek,
az álmok sem,  vagy valódi fények.

Ne adjatok alám tolószéket,
járóképessé tesz a költészet,
bolondulok szavak világába,
vagy látogatok a valóságba.

-írta-Varga István-Barcs-2020.07.03.