Kicsit kezd már elegem lenni a sok rosszból, a peches napokból, hetekből, hónapokból. Elegem van a balesetekből, a békétlenkedésekből és úgy általában mindenből.
Unom, hogy az ember vénségére nem mondhatja meg a véleményét. Azon is elgondolkodtam, hogy ebben a korban egyáltalán van-e jogunk ahhoz, hogy véleményünk legyen? Adhatunk-e tanácsot anélkül, hogy azt észosztásnak vegyék? 
Nem értem a világot sem amiben élek. Az emberek ölik egymást és nem csak az idegenek. Az emberek idegesek, ingerültek és a düh rossz tanácsadó. Ilyenkor képesek vagyunk olyat mondani, vagy tenni, amit aztán megbánunk. Persze mindig ott van a háttérben egy nevető harmadik, aki örül a cirkusznak, csak azzal nincs tisztába, hogy mások boldogtalansága árán senki nem lehet felhőtlenül boldog.
Nem csodálkozom én már semmin, csak végtelenül szomorú vagyok.