Jóska amolyan egyke gyerek volt. Nem igazán szeretett otthon lenni. Népes családunk egyikével, nevezetesen Sándor bátyámmal egyidős lévén, igen gyakran múlatták együtt az időt.

         A mama nem szerette, ha elcsavargunk. Azt mondta nem engedi meg, hogy azt beszéljék, máshova megyünk piszkítani. Inkább jőjjön minden gyerek mihozzánk.

         1942 január 1-és 1946 december 31 közötti időszakban – öt év alatt - nálunk négy testvér született. Mondhatni: egyrakásra. Elsőre két fiú, azután két lány.

         Lehetett tudni, látni, hogy Jóska igen jól érzi magát nálunk, talán nemcsak a fiuk miatt, legyeskedhetett a lányok körül is. Mi szegények voltunk, ami érthető, hiszen annyian voltunk, mint a rostán a lik.

         Jóskáék módosabbak. Lovaik voltak. A bátyám és ő, többször is kilovagoltak a dolosdi határba, csak úgy kedvtelésből. Egyszer engem is felültetett a lóra , de mikor ezt a mama megtudta, igen hevesen kikelt magából! Ezt még egyszer meg ne tudja!
         Nem tudta meg, mert Jóska odaveszett. Azon a nyáron igen nagy melegek voltak. Fönn a Zsidáron túl, a kisgyóni erdőben több bányató is keletkezett. Úgy beszélték a felnőttek, hogy amikor a bányászok a föld mélyében forrásra találtak, és betört a bányavíz, az elárasztott területet elhagyták, új vájatokat kerestek. Ezekből az elárasztott részekből, idővel több felszínre törő bányató keletkezett. A bozótos, csalitos erdő ezen részei valami kis kordonnal elkerített, és figyelmeztető tábla kihelyezésével hívta fel a veszélyre az arra tévedőket. Persze a felnőtteket csak. Mi gyerek alig éreztünk veszélyt. A meleg pedig igen nagy volt. Elcsatangoltunk a tavak közelébe, és ha már ott voltunk, hát bemerészkedtünk kicsit az egyik tóba. A víz nagyon hideg volt, hamar lehűltünk, és elhagytuk a tavakat.

         De a fiúk többször felmentek fürödni. A felnőttek nem beszéltek arról, hogy miért nem szabad a tóban fürödni. Ezek a tavak tisztítatlanok voltak, mélységük meghatározatlan. Ezért voltak olyan hidegek, és kivülről nézve tiszták. De ez csak a látszat, a felszín. A fiuk inkább voltak merészek, és hívta őket a víz! Gyertek úszni! A legtöbb gyerek nem tudott úszni, így ők csak a parton fürdőzgettek. Nem úgy Jóska! Ő remekül úszott, már kiskorától. Hetvenkedett kicsit a fúk előtt, ezzel is, mint minden mással, amire neki futotta, nekünk meg nem. Beúszott hát a tó belsejébe, felkavarva ezzel a vizet.

         De nem csak azt! A tó tele volt - felszínről nem látható – helyenként több méteresre nőtt hinárral. A hullámok megtekerték a hínárszálakat, azok pedig egyenesen Jóska testére csavarodtak.

Nem volt menekvése. Minnél inkább rúg-kapált, annál inkább tekeredtek a hínárszálak testére.

Végül lehúzták a mélybe. Jóskának nyoma veszett. A fiúk rohantak segítségért, de hiába. A felnőttek sem találták meg Jóskát, és a tóba bemenni nem igazán mertek.

         Hosszú ideig nézegették a tavat, hátha egyszer a víz felszínre dobja a testét. Legalább el tudnák temetni. De nem így történt. A holttest nem lett meg, nem hozta felszínre a víz.
         Sok évtized múlva, a bánya nagy részét bezárták, valahogyan elapadt a forrás, vagy a víz egyszerűen csak más utat talált magának. A felszíni tavak víze apadni kezdett. A tavak környezetét amolyan kiránduló helyekké tisztította az erdészet. Már csak valamiféle regére emlékeztek Jóska történetéből.

         És egy alkalommal az egyik munkás meglátta. Mintha egy ember lenne a tóban. Társait szólította. Mindenki úgy látta, az bizony egy test, kötelekbe burkolva. Nem merték bántani. Azt gondolták valami gyilkosság áldozata lehet az akit látnak. Szakszerűen kiemelték a vízből.

Egyesek azt beszélik, a hideg víz konzerválta a testét. De nem így volt. Csak a kis ingecske és gatyóka no meg a hinár tartották egybe az alakzatot, csontvázat.

         Orvosszakértő megállapította, hogy Jóska holttestét találták meg. Testvére temette el, szülei már nem éltek. Sírhantja még nem enyészett el.

Isten nyugosztaljon Jóska! Lehet, lehettél volna a párom is.