Csendben fogod megfáradt két kezem
hajam ősz tincseit egyengeted
mosoly bujkál ajkad körül, s nekem
e perc örökkévalóság veled.

Szemünk messze réved, emlékezünk
a forró, szerelmes éjszakákban
magadhoz öleltél, majd elégtünk 
a szerelmünk izzó parazsában.

Ó, Kedvesem, igaz szerelem volt
szenvedélyes, csillapíthatatlan
a vágy, mely rég karjaidba hajszolt
raboddá tett visszavonhatatlan.

S mint a zúgó folyó, mely partot ér
s szilaj hullámai csendesülnek
úgy csitul az izzó, vad szenvedély
ahogy vágyaink megszelídülnek.

Kezem kezedben, fejem válladon,
ősz tincseink közt pajkos szél kószál
csend van, s hallgatjuk ülve a padon
zizzen egy szél-hordta pókhálószál.

2016. október 21.