I
Az
ünnep
elõtt felsóhajt
bennem a kétség:
-Vajon szent lesz-e az este?
Hányan állunk majd a fa alatt?
Számolom az elhunytaimat, akik
évrõl-évre kihullottak a sorból, mert nem
kértek ez elátkozott korból, elvesztek álmaik,
elszálltak vágyaik, mert nyűg volt az élet, a nyomortól
féltek, mert nem hitték, hogy jobb lesz a jövõ, hogy eljöhet
egy boldogabb idő.
I
Fel-
adták.
l
Én
állok
majd a fa alatt,
s némán
számolom elvesztett
szeretteimet, kiket betemet
a jó puha
frissen hullott hó.
Könnyeim lassan gördülnek
a fénylő gyertya fényben. Állok ott
lelkem hófehérben.
Ki tudja tán, jövőre én is ott leszek,
gomolygó hófelhők felett.
Neked
azért
legyen
áldott
szép ünneped!