Idézetek Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verséből

„Országok rongya!
Könyvtár a neved!”

Bibliotikus és biblia békében egymáshoz és egymásra préselődve mind a nagy klasszikus ortodoxok, mind az ő kis megreformálóik, a ronggyá olvasottak, még érintetlenek és azok, melyek már soha nem kerülnek kézbe. S poros könyvtárak mélyén Marxot, Lenint, Lukácsot, már hiába lapozgatunk, a bölcsek vörös csillaga megkopott, elszürkült.

 „Ment e könyvek által a világ elébb, miért e lom?”

 Mi végre mindez, kipréselődött, kipréselődik e mindebből, a múlt századból, ebben a félökölnyire zsugorodott hazából egy világos üzenet, mondatnyi, morzsányi remény a távoli-vagy a közeljövőbe. Vagy elporlad minden szándék a papírral együtt. Vajon meddig kísér bennünket Gutenberg jóvoltából e csendes, nyomtatott varázs? Hisz jó ideje már egy másik „csoda” béklyóz le bennünket színes borzalmaival, köti gúzsba, sorvasztja képzeletünket szappanoperáival, mosdatlan sorozataival, kitalált és valós háborúival, puccosan kiagyalt klinikáival, kórházaival. A szent tévére lassan a Hupikék törpikék és pumuklik szintjére manipulált aggyal meredünk és nézzük, nézzük a kéken villódzó dobozokat, képernyőket. Talán épp azért ömlik ránk ez a virtuális, kitalált valóság, hogy megfeledkezzünk róla, mi dolgunk a világon, és ne legyed időnk táptalajt adni valós lelki vágyainknak és nehogy az ihlet ritka óráiban valami „veszedelmes” dolog jusson az eszünkbe.

  De a korrupt orvosokról nem merünk írni, mert félünk, hogy holnap kilyukad a gyomrunk, vagy begyullad a vakbelünk, elsorvad bennünk lassan az iskola és oktatás iránti segítő szándék is, mert ártó kritikának vélik, és gyermekeink, unokáink isszák meg a levét. A csaló hentes csontos vagy romlott húst mér ki, megharagszik a sok helyi és országos lobbycsoport, ha szemükre vetjük nemzetgazdaság-pusztító, kincstárat kifosztó, meddő beruházásokat, és vicsorít mérgében. Ezért e képviselőtestület, azért a polgármester, amazért egy pap, egy pártos vagy pártatlan orrol meg rád. He néma maradsz, azért magadat szégyelled, mert érzed, tudod, legyőztek. Leginkább azzal bőszíted fel őket, ha bebizonyítod nekik, hogy ők is áldozatok morálisan, és nem olyan zseniálisak, mint képzelik. Az összes elképzelhető aljasságról, már a sumérok agyagtáblái is beszámolnak, nem „korunk hőseinek” találmánya  a hatalom és a vagyon utáni sóvárgás.

  „Küzdeni erőnk szerint a legnebesbekért”, ha másképp nem hát drága, egyedülálló anyanyelvünk aranykalitkájába zárva, „mert előttünk egy nemzetnek sorsa áll”.

  Egykor üdének vélt izmusok erdejébe tévedtünk, ahol ma már csak csupasz ágak zörögnek. Szürke szemináriumok zavaros, zagyva ködéből kiszédelegve, más tiszta források felé kell fordulnunk. S előttem most egy könyvespolc édes emlékek, szomorú titkok őrzője lexikális rendben, enciklopédikus fegyelemmel, vagy csak úgy minden egymásra hányva.

 „De hol az a könyv, mely célhoz vezet”, és hol az ember, az államférfi?

   Még nincs leírva a rettentő tanulság, vagy csak a sorok között, hogy a szegénység nem szégyen, de aki a nyomort takarékossági, felemelkedési programmá emeli, az, maga sohasem éhezett.

  „Miért e lom, országok rongya könyvtár a neved”. Az elrenyhült filozófiák lerázva, talán nagyapák meséinek töredékei, a nagyanyáktól ellesett imák, söntések pultjánál felböfögő szilaj, közhelyszerű igazságok, a szénásszekerek döcögő panaszai lesznek a mi új forrásmunkáink. Az új kihívásokra milyen válaszokra is várhatnánk akár a sok mindent előre látó nagyjainktól is. Lassan már csak magunktól plagizálhatunk, és egymás klasszikusai leszünk. Talán valahogy ezt érezhették a polcaimon szorongó kötetek egykori szerzői is.