Reggel kinyitom a szememet, és abban a pillanatban ezernyi gondolat tör rám. Az álomképeket messze űzi, csak töredéket hagy maga után. Annyi sem marad, mint egy morzsa, nincs mibe kapaszkodni. A nap gyönyörűen beragyogja a szobát, csodálkozva néz körül, mire várok, miért nem kezdem el ezt a napot? Hiszen élek, jól vagyok, rajta, indulás!
   Hálás vagyok ennek a gondolatnak, és a konyhába indulok. A tudat nem szabadulhat meg a gondolatoktól, folyamatosan jönnek, a semmiből születnek, és talán oda is térnek vissza. Egy meditációs pillanat jut eszembe, amikor a kérdésre, hogy honnan fog érkezni a következő gondolat, az elme egy rövid pillanatra leállt, és várt. Várta a gondolatot. Csodálatos élmény, de hamarosan újra indult, és visszatértek a gondolatok. Kávéiszogatás közben számba vettem a mai dolgaimat.
   Az első és tovább nem halogatható feladat, a közértbe lemenni. Felöltözök, elindulok. A gondolat tudatosítja a földszinten, hogy robotpilóta üzemmódban vagyok. Vagyis, vissza kell térnem a jelenbe. Kilépek a kapun, és tudatosan figyelem a körülöttem lévő világot. A nap melege megérinti az arcomat, a szél a hajamat a szemembe fújja, amit mosolyogva a fülem mögé simítok. Gondolatok, érzések, mint a fák levelei, mint a szél, vagy a nap sugarai, rövid ideig hozzám tartoznak, csak jönnek és mennek. A természet megérintett, részese vagyok.
   Az emberekre fordítom figyelmemet, lassan sétálok. Anya és lánya sétál karonfogva, nagyokat nevetnek. Egy nő a parkban a fa alatt egy szívecskés mintázatú csészéből talán kávéját issza. Cigaretta van a másik kezében. Lehet azért jött le a beton épületből, hogy ne zavarják? A férfi telefonál a fák között, távol jár, már alig látszik. Egy idősebb hölgy aranyos kis kutyát sétáltat. Lehet, hogy csak ketten vannak egymásnak? Lassan haladnak, a hölgynek fáj a lába. Történetek, gondolatok. Szeretem, amit gondolok, de tudom, nem kell elhinni. Ezt csak én gondolom. Szeretem a történeteimet, de a gondolatok olyanok, mint a szél, vagy a nap sugarai, vagy a fák levelei, nincs bennük semmi személyes, egyszerűen csak jönnek és mennek. Valahol legbelül mégis elhiszem a gondolataimat, mert én vagyok, én gondolom, és én érzem.

   Azt hiszem, ma palacsintát sütök.