Jeges versmorzsák

m. i.

Cseppekként hullik
az idő serlegébe
létünk nektárja

Őszek az erdők
ágakon dér hó palást
köd a fodrászuk

Fázik a szegény
de arca szép a gazdag
lelke eltorzul

Befagyott a tó
 jégbilincs rajta szabad
lesz majd tavaszra

Csak susog a múlt
a nagyhangú jelennek
a jövő hallgat

Se lenn se az égen
Eldorádóm  Édenem
én már nem lelem

A gondolat és a szépség televénye
A magány, fanyar gyümölcsét mind leszedi ,
Kinek van a fájdalomra ma szüksége,
Mert szenvedve alkotni nem akar senki.
Mégis mily mély, bölcs a csend, az éj tanácsa,
Nem vezet félre, rosszat sosem javasol,
Vigyázok is apró, kis galaktikámra,
Nem függök többé idegen akarattól.
Akár  a héjába zárt érett dióbél
A fénytől elzárva, magában egyedül,
Nyilvános, talmi dicsőség nekem nem cél,
Ha egy húr a lelkemben olykor megpendül.

Életem televénye már  a magányom,
Senki sem diktál, tán csak egy távoli hang,
A világomat én gyúrom, én formálom,
Egykor ágyú voltam, most repedt rézharang. 
Felhúzom, leveszem cipőm, fűzőt kötök,
Oldok, bejárok sosem volt tág, teret,
Virágot öntözök a falaim között,
Létem margójára, havaznak a versek.
Szigetem partjain a szépség hullámzik.
Nem remete sors a néma társtalanság,
Nincsenek köröttem üres, szürke senkik,
Szépség, gondolat érik, és a szabadság.   

2016. 12. 22.