Este van. A hold kacéran tekint le a fák lombjára. Csend van. Csak a vén tölgy nyikorgó ágai verik fel a csendet. Hirtelen sikoltás hallatszik. Vészjósló  kelepelés, csivitelés. Nappali fénybe borul az erdő. 
Mi lehet ez? 
   Tűz van, meleg, nagy hőség. Gólya mama sírását hallom a fa tetejéről. Öt fiókája bajban van. Nem tudnak menekülni a tűz elől.  Mit tegyek? Hogy tudnék segíteni? Ha szárnyam lenne... felrepülnék, csőrömbe venném az apróságokat, Gólya mamával ketten hamar kimenthetnénk a fiókákat. De nincs szárnyam! Ember vagyok... vagy mégsem? 
   Lenéztem a testemre. Toll borítja. Toll? Fehér toll. Atyaég! Hiszen ember voltam és nő. Félve pislantok lefele, oda, arra a bizonyos helyre. A tollazat egy hím testrészt takar. Meghasonlottam? Már dereng... reinkarnálódtam, most gólya vagyok. Szép hím gólya. Akkor a nejem hangját hallom és a fiókáim sírását. Sietnem kell! Hurrá, repülök! Itt vagyok! Csőrömbe kapom a kicsik egy részét, nejem a többit. Repülünk a biztonság felé.

2020. augusztus 17.