Utolértem a futórózsám –
régóta loholtam nyomában.
Bársony-szirmosan hunyorog rám:
azt hiszi, ő ébredt korábban.
Meglesni őt keltem én előbb:
vajon meddig jut egy délelőtt?
Nem régen még szerte indázó
karokkal keresett fogódzót.
Kócos bokra – széllel hintázó –
zöld táncot járt: rózsaborongót.
Mellette érett, pompás rokon
bimbózott tömött ágakon.
Megsajnáltam: zöld bice-bócám,
rózsakertben is rút kiskacsa…
Esélyt kell adni! Én ne tudnám –
egész életem „tudni-csata”.
Mankót a sántának, s már rohan –
végül majd célhoz ér, bárhol van.
Falécet, fűrészt, huzalszeget
kerestem: vágtam, kalapáltam –
és elkészült a lugasremek.
Az árva, anyátlan-apátlan
rózsabokrom tövéhez tettem,
hogy most már azon eredezzen.
S láss csodát: a rózsa rátalált –
belé kapaszkodott és kúszott
egyre feljebb – szűnt az árvaság…
Akár az elengedett túszok:
megrészegülten futni kezdett,
a szomszédjával is kikezdett!
Emelkedett és friss vigalmán
búbos bimbókat gyümölcsözött –
nagyot tévednék, ha vitatnám:
egy is a mástól különbözött.
A lugasra gazdagon terült:
pór vázra virágvagyon került.
2016.05.10. Csorba Tibor