A kis bárányka, amit Mariann kapott Zsigmondtól, működésbe lépett. Simogatni vágyta, és mivel különös érzés kerítette hatalmába, ha kézbe vette, hát Leventével is gyakran simogattatta. Rövidesen a sok simogatásnak bejelentés lett a vége: Gyermeket várok.

     Istenem! A legszentebb dolog ami történhet egy nővel. Leviéknek gyermeke lesz. Nagyszülők leszünk. Ezernyi boldogságos gondolat.Mivel a kicsi úton volt,hát előrehoztuk az esküvőt. Örömünk határtalan volt. Gyönyörű szép templomi esküvő, majd vacsora és kitűnő hangulat. Soha el nem felejthető élmény.  A hétköznapok taposómalma következett.

     Istvánkám lábadozott, de valahogy, semmi sem lett már a régi. Miért van az, hogy a betegség teljesen megváltoztatja az ember életvitelét,a gondolatait, az érzéseit. Félelmet gerjeszt, elbizonytalanít, keseríti a napokat. Ha nincs nagy fájdalom, akkor kicsit jobb a hangulat, még nevetésre is képesek vagyunk. Néha testi kapcsolatra is vágyunk. De, oda már befészkelte magát a félelem ,hogy fájdalmat okozhatsz a másiknak, így nem tudsz a kapcsolatban sem a régi lenni. István nehezen , sőt! sehogyan sem akarta túltenni magát ezen. Csendes, nehéz, nagy beszélgetések következtek. Sok könyvet elolvastunk korábban, ezekből próbáltunk meríteni, hogyan tudnánk áthidalni ezt a nehéz időszakot. Iszony! Németh László regénye, boncolgattuk. Érdekes, hogy eltért a véleményünk, pedig korábban általában egyetértettünk abban amit olvastunk. István szó szerint vette az iszonyatot, én inkább a félelmet éreztem. Kétségek gyötörtek bennünket. És az idő hamarabb megadta a választ, mint gondoltuk. Egy napon megint szőrnyű fájdalom nyilalt belé. A fájdalomtól összerogyott. Az én nagy emberemből kiszaladt az erő. Nem tudtam felemelni. Ájultan feküdt a padlón. Feje alatt a padlón vér folydogált. Azt hittem meghalt. Mentőt hívtam. Újra visszakerült a vérellátó központba. A gyilkos kór nem tágított. Enyém vagy! Megeszlek szőrőstől-bőröstől!  Kiszívom csontjaidból a velőt, és amikor mindent elvettem, megfojtalak! A morfintól néha egészen jól érezte magát. Ha így láttam őt, felcsillant bennem valamiféle remény, hátha mégis meggyógyul. De a professzor úr azt mondta, ha mannát adok neki, az sem segíthet rajta. Áttétek! az egész szervezetben. A fájdalom miatt a morfin adagjának növelése vált szükségessé. A morfin lassan, de biztosan lebutítja az érzékszerveket, a szem – a gyönyörű szép szem,mely nekem mindig Istvánka lelkét tükrözte – besárgul, szinte tébolyulttá válik. Csak sírni tudnál, annyira fáj a szeretett személy elveszítése, a tehetetlenségtől képes volnál ordítani. Mekkora lelki fegyelem kell  ahhoz, hogy a benned lévő kínzó indulatokat ne mutasd ki. Minden nap sírva jöttem el a kórházból. És egy napon már hiába mentem.

Egy levél! Ezt hagyta hátra nekem, egy levelet.

Drága Erzsikém!

Tudom, hogy meghalok, Gyuri bácsi megmondta. Azt mondta, rendezzem el a dolgaimat az élettel.

Levikéért nem aggódok, jó gyermeket neveltünk, és Mariann jó asszonya lesz. Gyönyörű szép unokám, ha meglátom egyáltalán, ha élek még akkor amikor megszületik, neveljétek olyan szeretetben, hitben, ahogyan mi éltünk. Nincs semmilyen kétségem, hogy boldog család lesz az övék.

Érted aggódom fülcsikém! Mi lesz veled? Hogyan tudod rendezni a  dolgokat? Aggódtam érted! Ezért  lementem Zsigához. Beszélgettem vele. Arra gondoltam,  azt az ember tipust odaát ismertem meg, akire szemrebbenés nélkül rámernélek bízni. Ne maradj egyedül, még fiatal vagy, lelkednek is, és szervezetednek is legyen támasza. Nehezen hagylak itt. De, beletörődtem Isten akaratába, már csak annyit kérek tőle, engedje, hogy továbbra is boldog legyél, hogy Zsigát ruházza fel olyan képességgel, amivel legalább részben pótolni tud engem. 

Azért néha gondoljál rám.   Ne felejtsél el.  és  „ Ne felejtsd el „ !…

Egy hónap múlva megszületett tündéri kisunokám, a nagypapa után kapta nevét, István Levente lett.  Két hónap múlva leköltöztem abba a hétvégi kis házba, ahol Zsigmond várt rám.

A forradalom ezt hozta nekünk. Valakinek hozott még valamit?