Az idő tűnik, majd újra visszajő,
korhadt, avult lesz, ami ma friss és új,
szunnyadó magból az élet újra nő,
és a lét a napfénybe kiszabadul.
Letaglóz, sújt, de reményt ad e törvény,
atomok és sejtek bennem keringnek,
nem akartam, és egykor nem is önként
jöttem ide, de már karolok mindent.
Közömbös, vagy durván zajong a tömeg,
magamba fordulok, és félre állok,
a forgandóság, mint az árnyék követ,
nem zavarnak az újmódi szabályok.
Már évezredek óta egy a nóta,
játszadoznak a mérlegek nyelvével,
maszkok kerülnek lelkekre, arcokra,
káosz, zűrzavar az ember fejében.
A semmi, valami feszül egy íven,
ujjaim a húrt hiába keresik,
még ver, de egyszer majd megáll a szívem,
valaki meghal, valaki születik.
Aki ma gazdag, holnapra már koldus,
de jeges teleket szép tavasz követ,
felváltja egymást ciklus, periódus,
a fagy porrá mállaszt sziklát és követ.

Hercegem:

Kérlek, hogy szegény, hű szolgádnak nézd el,
hogy untatott a hasztalan beszéddel,
lehet, az idő, a kor sem alkalmas,
e csacskaságra figyelj, vagy rám hallgass!
Tudhatnád jól, a tollam ír, a szám jár
hiába, elsimít mindent a halál
a Kezdet rögtön már a Véget vonzza,
nem figyel oda a rosszra, a jóra! 

2014. 12. 28.