Áttetsző a víz, sodródik a nád,
bánat úszik rajta, nem dinnyehéj,
de még langyosak az őszi éjszakák,
tudom, a tó hol mély, és hol sekély.

Keszthely mögött a nap már
a holnapra készül, álmodik,
a jövő mögöttem még rám vár,
a múltamról kotyog egy ladik valamit.

Sóhajt bennem a sok néma évtized,
könnyfátyol mögött ködös a partom,
a sorsomért szép szóval fizetek,
mert én az ígéretem mindig megtartom.

Immár egyedül, magamra maradtam,
társtalan ízlelem, iszom e csodát,
és sokszor már megremeg az ajkam,
hogy én még itt, és ők már odaát.

Még a fény szikrázik az emlékekben,
még hallom hangjuk, nevetésüket,
egy kőhalmon ülünk én, és tán az Isten,
de a mindenség közömbös, néma és süket.

A hosszú móló, mint az lét fejfája,
mit ér nélkülük megnyúlt életem,
visszasétálok a szürkék partjára,
napjaim maradék értelmét keresem.

Csak a tört- nád sodródik, nem dinnyehéj,
a mondatot keresem sután, tétován,
az én fájdalmam is feneketlen, mély
a mólófejnél egy fonyódi éjszakán.   

2013. okt. 14.