A fagyos, téli erdőben állta egymagában a fenyőfa. Az erdő lakói a kicsi madarak, az őzek, szarvasok, rókák, borzok mind elbújtak a hideg elől.

Amint besötétedett a fenyőfa ábrándozva nézte az égen a csillagokat, amelyek fázósan pislogtak fent a magasban.

Váratlanul egy fényes csillag szaladt át a sötét égbolton.

–  Hová futsz, te csillag? – kérdezte a fenyőfa.

–  Hamarosan Karácsony lesz. Megyek üdvözölni a megszületendő Jézuskát. Gyere velem! Menjünk együtt! – hívta a csillag a fenyőfát.

–  Sajnos nem mehetek. A gyökereim mélyen a földben vannak. Örökre itt kell maradnom – sóhajtott fel a fenyőfa, és behunyta a szemét.

A csillag szaladt tovább az égen, a fenyőfa meg elaludt.

Furcsa álma volt. Azt álmodta, hogy tud járni, mint az emberek és az állatok.

Egy drágakövekkel kirakott úton ment, és a távolban feltűnt egy szegényes istálló, amely körül emberek állta, kezeiket összekulcsolva, felnézve az égre mormoltak valamit.

A fenyőfa megkérdezte a legelső embert, akivel találkozott.

–  Mit csináltok itt. Mi ez a fényesség?

–  Nem tudod? – csodálkozott el a férfi. – Megszületett a Kisjézus, a Megváltó. Nem hallottál róla?

A fenyőfa összezavarodott, mert hallott a Megváltó eljöveteléről, de nem gondolta, hogy egy nap találkozhat vele.

–  Én is látni akarom – mondta boldogan a fenyőfa.

–  Először mondjál el egy imát! – javasolta neki a férfi.

–  Mi fák nem tudunk imádkozni – szomorodott el a fenyőfa. – Az erdőben senki sem tanított meg minket imádkozni.

–  Ez már baj. Ima nélkül nem járulhatsz a Kisjézus elé.

–  Mit tegyek, hogy bemehessek?

–  Gyorsan tanulj meg egy imát!

–  Ki tud segíteni a tanulásban?

–  Menjél el a falusi paphoz, aki bizonyára majd segít!

A fenyőfa minden erejét összeszedve szaladt a falusi paphoz. Az nyájasan fogadta.

–  Szívesen segítek a tanulásban, de jelenleg most nagyon elfoglalt vagyok. Gyere vissza egy hónap múlva! Mennem kell! Kérlek, bocsáss meg!

Amikor a falusi pap bement a házba, a fenyőfa egyedül maradt és leült egy közelben található sziklára. Hosszan nézett maga elé, és egyszer csak eleredtek a könnyei.

–  Ó, Istenem, aki ott fent a magas égben lakozol, csak egy parányi kívánságom volt, hogy megláthassam a Jézuskát. Nem tudok imádkozni, mint az emberek. Engem az erdő és a természet tanított. Ők voltak a tanáraim hosszú éveken át, amíg megnőttem. Nem említették, hogy imába kell foglalnom a neved. Az életre tanítottak, hogy kell egyenes derékkal kivédeni a vad szeleket, viharokat. Megtanítottak, hogy ágaim közt adjak oltalmazó lakhelyet az erdő madarainak, ne kergessem el őket, ha rám szállnak. Azt mondták, ha így viselkedem, akkor rendes fenyőfa válik belőlem. Bocsánatodat kérem, amikor, mint oktalan balga nem jön ima a számra?

Ekkor váratlanul csoda történt. Az ég ragyogni kezdett, és erős, de barátságos hang hallatszott odafentről.

–  Ki imádkozik, ilyen gyönyörűen?

–  Uram, én csak hangosan keseregtem – mondta a fenyőfa. – Ez nem volt ima, csak könyörgés.

–  Valóban a papok és a költők szebb imát tudnak, de a tiéd őszintébb, a szívedből szól. Megengedem, hogy bemenj a fiamhoz, a Kisjézushoz.

A fenyőfának az egész testét elárasztotta a boldogság, és izgatottan elindult az istálló felé.

Favágók élénk beszélgetése ébresztette fel a fenyőfát. Azért jöttek, hogy kiválasszanak egy szép fenyőt, amit majd kivágnak, hazavisznek, hogy szaloncukorral, csillogó gömbökkel, angyalhajjal feldíszítsenek Szent Karácsony estéjére.

A favágók közül az egyik felkiáltott:

–  Nézzétek, milyen csodás, formás fenyő! Ezt fogjuk kivágni, hazavinni, és feldíszítve felállítani a gyerekek szobájában.

A fenyőfa szíve megtelt melegséggel és szeretettel. Most már biztosan tudta, hogy ezen a meghitt estén találkozni fog a Jézuskával.