Az angyal kíváncsian nézett körül. Egy hatalmas város esti fényeit figyelte.

   Egy magas fa tetején ült, és nem érzett kedvet az elinduláshoz. Furcsa és szokatlan volt számára érezni, és nem is kellemes az, amit most érez. Emberi alakot viselt. A feladattal járt némi emberi érzelem. Segíteni jött, az utolsó lehetőség neki is, és az embernek is. Egy ideje vele van, vigyáznia kell rá. De nem figyel rá, semmi nem tudja letéríteni a rossz, önpusztító életről. Kicsi gyerek volt, és anyja nem sokat törődött vele. Nem biztosított szeretetteli, támogató, érzelmi biztonságos otthont számára. A hiányt akaratlanul nagyzásos fantáziákkal és viselkedéssel próbálta ellensúlyozni.

   Már itt kezdődött a baj. Amikor felnőtt lett, már elhitte, hogy ő bizony nem akárki. Mindenki fölé helyezte magát, és elvárta, hogy bókoljanak neki, csodálják, és mindenkinél jobban tud mindent. Természetesen vezető pozícióban dolgozott. Alkalmazottait eszköznek tekintette. Eszköz a boldogsághoz, a sikerhez, a jó élethez. Mások érzéseit képtelen volt felismerni, igazából nem is érdekelte környezete érzelmi világa. Családja sem érdekelte, csak amíg irányíthatta őket. A felelősségvállalás nagyon távol állt tőle.

   Próbált segíteni neki. Meg kell változnia. Hányszor súgta halkan a fülébe, nem ez a helyes út. Kinevette, elnyomta a belső hangot, hatalmas bulikkal, ivással, minden káros dologgal akarta bepótolni, hogy már nincs mellette senki, egyedül van. Felszínes kapcsolatai a süllyesztőben, ő maga a pokol kapujában. Sokszor mentette ki veszélyes helyzetekből az utolsó pillanatban. Az angyal elindult a sötét utcán. Egy sikátorban fedezte fel a férfit. Részeg volt, már félig aludt. Csak ketten voltak, az angyal átölelte a férfit, fejét az ölébe tette, és ringatni kezdte. Mama, nézett fel fátyolos szemmel, hiányoztál! Annyira szeretlek! Sajnálom, kérlek bocsáss meg! Mindketten ezt suttogták, és a feladat teljesítve volt. 

     Anya és fia újra együtt voltak.

TM