Fehér botja mögötted kopog, s te félreállsz,
Helyed átadod a buszon, szánakozva felállsz.
Utat engedsz neki, s átkíséred szánva.
Némán, megrendülve nézel a botjára.
Kopog a bot tovább; az utat keresve…
Nem köszönsz rá, nem nézel szemébe.

Félsz megszólítani –, bezárt világ – véled.
Sötétségben él ő, más, mint te, úgy érzed.
Láttad már, hallod is: kopp-kopp; s nem ismered.
Eljár melletted, s botja kopogását némán figyeled.

Ma ne menj el mellette -, szólítsd meg őt!
Barátod lehetne tán, s szeretheted, sőt…
Meglepődsz, ha tudását, lelkét felfeded!
Bensőjében ragyog fény is, világa tág lehet.

Emlékképek ragyognak benne, és a szeretet.
Felfigyel mindenre; fák neszére, fúvó szél meséire;
Hangjáról még bele is lát másoknak lelkébe.
Képzelete felfedez minden szépet és jót, mosolyog.
Ha megszólítod, bezártnak vélt lelke újra felragyog.   

Nyírbogdány 2016. október 15.