Tavaszt várva
Mezei István
Hiszem, hogy ilyenkor Isten lehajol
Fénynyalábokat az ölébe gyűjtve,
Kegyelmet kapunk az égtől, a Naptól,
Én is élnék kicsit, ha még lehetne.
És látom, amint zöld ruhás angyalok
Ujjal érintik a kopott réteket,
A szellő simogat, lágyan andalog,
Elbújni előle halálos vétek.
Eltűnt a téli lábnyomok gyöngysora,
A jeges szelek szíjai nem vágnak,
Új szépségek pattannak a világra,
Neki dőlök a kikelet falának.
Emlékszem egykoron szorgos nagyapám,
A fagyokat nagy füstökkel verte el,
Ne haldokoljon a rügy bokrokon, fán,
Vén, öreg csutorám meg alig szelel.
A nagyapám rég porlik a föld alatt,
Nem látok sehol sem tüzet, füstöket,
Zöld rüggyel bíztatom új tavaszomat,
Új élet születik most a föld felett.
2018. 04. 07.