Lehunyta szemét az éj,
Kint az eső még kopog,
Bent oly halvány kis fény
Lelkemben föl-fölragyog.

Lángszikrák pattannak szét,
Szívem az eszemmel dacol,
Miért is hinném, mi szép,
Tőlem az oly távol vagyon.

De lelkemben csak ég a fény,
Egyre és egyre lobog,
Lassan kinyitja szemét az éj,
Kint az eső már nem kopog.

S bent legmélyről lelkem torkából
Izzó vulkán tör elő a fénylángtól,
Tovább eszem, mert súg a szív
A reménység asztaláról.

Gyöngyös, 2024. szeptember 10.