A tiszta vízfolyás, hogyan lett zavarossá,
mint fordulhat ellenünk a legszebb szándék,
ha nem szólnak hozzánk, már az is ajándék,
most már fátylat rá.
Volt szavunk, nem tett boldoggá, szabaddá,
láthatatlan napfogyatkozás és árnyak
széttépték a fényt télies homálynak,
mért, csak Isten tudná.
Miattunk döcögős utak aszfaltja,
lett ilyen púpos ez gerinces világ,
fel kell gyújtani öregek otthonát,
majd lesz gumisztráda.
Kongó koponyámban nem lelnek semmit,
ha kiássák, üres lesz, mint a tiétek,
keresik titkát majd a rejtélynek,
mi volt benne eddig.
A testünk bomlik homokká, hamuvá,
már eltűnt mellőlem nemzedékem,
hiába csüngünk pár kedves emléken,
nincs elég fátylunk rá.
Fuldokló dialóg, lehangolt zongora,
fuvallat, szellő kavar néma füstjelet,
megsárgult könyvlapok, felszikkadt könnycseppek
spórázó spongyája.
A sorsunk végül létünkbe beleunva
türelmetlen, fogytán az ideje, és
könnyed mozdulattal ránk a feledés
fakó fátylát fonja.
2021. 01. 27.