Miről ír a költő ha eljön az éjjel?
Mikor a sóhajtás versenyt száll az széllel.
Lantját megmarkolja, abba kapaszkodva,
betűket ró inkább, mint sem hadakozna.

Eltéved a lélek, kiapad a kútja,
sötétben botorkál, ködbe vész a múltja.
Tompán koppan lépte, kétkedés kísérti,
lidérc lázálmában önmagát túléli.

Vánszorog az idő, felvirrad a hajnal,
ébred az értelem menekül vad zajjal.
Fázik az emberség összekuporodva,
testéből  hasít húrt korbácsait fonva.

Ül, csak egyre tűri, szerényen mint Jézus,
javakat nem gyűjtött, ő sosem volt Krőzus!
Maga elé mered, és csendesen motyog,
bőszen üvöltőkre még visszamosolyog!

Osztályrésze már a kilátástalanság,
harácsolva rabol a gátlástalanság!
Pofátlan harsogja; - vess el minden gondot!
Néha eléd dob egy lekopasztott csontot!

Biztatva magasztal, jövőképet rajzol,,
zsírtól ragyog arca disznósajtot majszol.
Ropogós cipódnak puha bélét eszi,
a héját eldobja, szemét közé veti!

Mit számít, nem bántja, hogy ez neked Szentség!
sárba tapos, tipor, gyűr, a szemtelenség!
Tehetetlen kuksolsz s bibliát fürkészel,
mi is az irgalom?!  Sorokat idézel.

Lázadni sosem fogsz, tudod hol az Isten,
teremteni nem tud, abból ami nincsen!
Két kezét kulcsolja, ki magasba súgja;
- Bocsáss meg jó Uram, csak imára futja!

Majd talán a holnap, ad, akad kenyérre,
falatnyira csupán, szikkadt kegyelmére,
Eléd veti; - nesze, itt van neked a juss!
Hogy imádj sok hitvány, álszent, farizeust!

Tán a koldus mivolt, hoz megváltást végre,
szikla oromra hág, kicsordul a vére!
Felhőből könnyet csal égő szomját oltja,
a halott tisztesség visszhangzik a szóba!