Mikor az esti szürkület,
Nyugatnak horizontjába,
Tolta le a vöröslő Napot,
Drávának vize megtalálta,
A ragyogó sok pici csillagot.
Ekkor útnak indultam sétára,
Egy barcsi csendes éjszakába,
A templomi toronyóra elütötte,
Majd hét kongását belevetette,
Sötétség sűrűjének közepébe.
Itt-ott, pár siető alak elsuhant,
ezt mind, árnyékként észleltem,
míg az idő, velem szinte rohant,
gondolatomat előre vetítettem,
ekkor fejemen, gesztenye koppant.
Visszarántott így, az elmélázott idő,
a valóság köpönyegét, rám öltötte,
így gondolataimból előjött egy nő,
akit azt hittem, memória már törölte,
de árnyékomba, árnyát beleszőtte.
Ám a hang, mi rám köszönt ekkor,
minden ábrándot ekkor felborított,
ott állt előttem, a valóság alakjában,
ekkor lelkem bennem visítva ordított,
emlékeidben keresd meg, a tegnapot.
Két kezében, kosár mi pakolva volt,
kedvesen kérdőn nézett ekkor rám,
mint aki kérdezte, utad merre volt,
kosarát kezéből azonnal kivettem,
mikor érezte, tüzes csókját a szám.
Ha segítesz hazáig cipelni kosaraim,
meg hívlak hozzám, majd beszélgetünk,
merre élsz, s nekem hogy teltek éveim,
kínállak jó tokaji borral, amit szeretünk,
no gyere, már nem kell sokáig mennünk.
Írta-Varga István-Barcs-2018.02.07.