Két út két élet, egy pont, mely összeköt végleg!
Egymásra leltünk egykor,
egy napos délután.
Egy röpke perc,
egy pillantás volt csupán.
Megváltozott akkor minden,
fellegek közt jártunk,
a nap lejött a földre,
s csillagok közt háltunk,
felröppentünk a széllel,
s szálltunk csak előre,
szívünk egybeforrt, tudom, most már örökre.
Nem gurulhat elénk akkora szikla,
mit kettőnk ereje odébb ne tolna.
S ha már nehezen lépek,
tudom, te ott leszel,
s ha néked lábad remeg,
én vezetlek téged,
karom karodba fonódik,
így megyünk majd tovább,
nézzük ahogy a nap lenyugszik,
s újra és újra földre száll.
