Világgá megyek, gondoltam én,
a Nap felhők mögé bújt,
onnan lesett felém.
Senki sem hitte, hogy bátor vagyok,
fejemre kalapot, lábamra csizmát húzok.

Indultam bőszen, hitben erősen,
ha nem leszek itt, kerestek nagyon,
hiányozni fogok,
elvégre csak egy kislány vagyok.

Csatakos sár borította erdei úton
cuppogós léptem lassulni kezdett,
szél kócolta fák között
kerestem jókedvemet,
de sem útszéli virág, sem madárdal,
velem nem nevetett.
Hanem rám jobbról is, balról is,
a fák alól is,
vészjósló sötétség leselkedett.

Hátranéztem akkor, szívem tele vággyal,
hogy újra ott legyek édesanyámmal.
És már futottam is,
lábam nem érte a földet,
ott állt a kapuban, kémlelte az Eget,
úgy imádkozott,
hogy végre otthon legyek.

Nagy a világ, széles, tele van erdővel,
Édesanyám szíve tele szeretettel.
Kiskertjében virág, szálldosó lepkékkel.

2026. június 2.

TM