Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja.
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa,
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

De én most elfelejtem a múltban pusztító tettét,
Mikor kertünkben is Újszegeden benézett, szerteszét.
Megbocsájtom neki kíváncsiságát,
Terjeszkedő kedvét, vízének hömpölygő árját.

Most hajókat, csónakot ringató kedvére gondolok,
Futottak utána sebes habok.
Nádirigó hangját hallom a parton énekelve,
Halakat látok benne, lubickolnak sietve.

Képzeletben új és régi hídját látom,
Esti fények köszönnek vissza.
Villanyfényben andalgott a Tisza,
A dóm kéttornyú fényét is a víz veri vissza.

S mintha mondaná partját ölelő habjával,
„Emlékem ne feledd soha!
Mert visszatérnek hozzám mindazok
Akik Szeged városában voltak boldogok!”

(Férjem:Vincze Ferenc már visszatért,
+2022. Rozália napján, nyugodjék békében)

Mosonmagyaróvár, 2024.július 19.