Már, csak elvétve hallom
a készülő madarak énekét,
hűvösödik, s a léthez
igazítja minden az életét.

Fejem fölött napok óta
felhőket fest a Nap, 
alkony aranya csurog a fákról,
hulló levelek illatát hozza a szél --
emlékeztetőt a nyárból.

A domb alatt, esténként úgy érzem,
vállamon pihen az erdő árnya
-- tétovázva a fák közt megáll a sötét.
Előttem a lomb sárga gyásza,
mint zörgő szőnyeg terül szét.

Fázósan fölpillantva az új rügyeket
nézem a barnán fénylő ágak hegyén.
Üzeneteket olvasok róluk, és süveget
emelek, amint szétárad bennem a remény.

2014.