Én mindig a csobbanásokba merülök,
a tó vizén tükröződik a határ,
a szél suttogásba beleszédülök,
körülöttem kacagva forog a táj.
Sosem voltak álmaim, tettem amit
tennem kellett, és ha kértek valamit,
adtam, akkor is, ha éppen nem tellett.
A fák csendesen néznek a világra,
a hajnali fényekből csokrot szedek,
ráölelem a nagymamám sírjára,
neki már örökre gyermek leszek...
Emberségre tanított, és szeretni,
a felhőkig fel tudott emelni,
adott akkor is, ha éppen nem tellett.

Zokszó nem hagyta el sápadó ajkát,
a könnyeiből csillagok születtek,
ma is érzem még az édes illatát,
a szívembe hagyta, egy örök jelnek.
Kendőt hordott, a cicanadrág felé
otthonkát vett fel, ment a halál elé,
lassú léptekkel. Az ég sem akarta
hogy így legyen, mégis sósavat ivott,
papa égi kezével betakarta,
majd égre festette a Liliomot...