Kedves Barátaim!

Igaz, kicsit hosszúra nyúltak az emlékezéseim, és még mindig nincs vége, köszönöm a türelmét minden Olvasónak!  Köszönöm, hogy velem vagytok hosszú utamon! 

Ezeket az eseményeket azért mesélem el, mert talán ez is segít megérteni a később történteket...

Kérem, aki nem szereti olvasni más emlékeit, az ne tegye, köszönöm!

9. rész

A házasságunk előtti időben, amikor még a vőlegényem katona volt, történt pár meghatározó dolog. A kórházban, ahol dolgoztam, nagyon sok elárvult, ott hagyott kisbaba volt.  

Egyik alkalommal éjszaka voltam a szülőszobán, mint csecsemős nővér vettem részt a szülésnél.

Egy csodaszép kisfiú született „nekem”. Ezt mindig így neveztük, ha valaki részt vett egy szülésnél, hogy az a baba neki született. Ez a kisfiú harmadikként jött a családba, és én teljesen el voltam tőle varázsolva. Mindig, amikor vittem az anyukájához szoptatni, folyton dicsértem,  milyen édes, aranyos kisbaba, stb. Amikor éjszakás voltam, sokat volt az ölemben, babáztam vele. A harmadik nap reggel szintén én vittem, már tudták, hogy  az én „kisfiam”, de nem találtam az anyukát. Teljes volt a döbbenet! Szó nélkül ott hagyta azt a szép kisfiút… Azt hittem megszakad a szívem érte. Nem értettem, hogy tehet egy anya ilyet a saját gyermekével, akiért megszenvedett. Felfoghatalan volt számomra az egész. Két-három hétig volt nálunk az újszülött osztályon, majd átkerült a csecsemő részre. Rendszeresen látogattam, már azt is ajánlgatták az orvosok, hogy esetleg fogadjam örökbe. Már hét hónapos volt, amikor beszéltem a vőlegényemnek róla, de természetesen hallani sem akart róla, így hagytam, hogy más szülőt nézzenek neki.

Amikor leszázalékoltak, sokat kínlódtam a lábammal, de próbáltam túllépni, amennyire tudtam, és élni az életünket.

Mivel nem született gyermekünk, hiába volt a próbálkozás, csak azon gondolkodtunk, hogy talán örökbe kéne fogadni egy gyermeket, persze, kicsit. Minél kisebbet szerettünk volna.

Amikor, ezen törtük a fejünket, a kórházban, ahol akkor dolgoztam a psychiatrián, az egyik psychológusnő szült egy kisfiút. Sajnos megbetegedett, és pár hónap alatt el is ment. Ott maradt egy gyönyörű hét hónapos kisfiú. Szerettem volna örökbe fogadni, mert nem volt aki nevelje. A férjem, nem szeretett volna fiút, ő lányt akart. Ha már örökbe fogadunk, akkor lány legyen…

Miután ez így eldőlt, elindítottuk a procedúrát, és viszonylag pár hónap alatt sikerült, egy, akkor még két éves kislányt örökbe fogadnunk.

Nagyon szép félvér kislány volt, mindenki csodálta milyen szép, aranyos. Még nem tudott rendesen járni, pelenkázni kellett, stb. Azt mondták, évek kellenek, hogy felzárkózzon a többiekhez, akik családban nőttek.

Beszélni is csak pár szót tudott, nálunk tanult meg mindent. Úgy gondoltam, mivel „szakmabeli” vagyok, én majd neveléssel minden problémát megoldok. Így is volt. Igyekeztem több, kevesebb sikerrel. Mindenesetre nagyon szerettük, talán még túlzottan is.

Felajánlották, hogy „kicserélik” a problémák miatt, de úgy gondoltam, nem egy árucikk, hogy csak úgy cserélgessük, így maradt, és próbáltuk mindenre megtanítani. Nehezen kezelhető volt, és ez talán enyhe kifejezés...

Az óvodában nehezen volt leköthető a figyelme, de akkor ez ott „nem volt gond” , mivel attól az évtől, amikor elkezdett óvodába járni, kezdtek el egy négy éves programot, ami abból állt, hogy  nem szabad a gyerekre erőltetni semmit. Amihez kedve van, azt csinálhatja… Hát, ez nem segített az otthoni nevelésben.

Közben, azért sóvárogtam, hogy „ténylegesen” anya lehessek, és meg is tettünk ezért mindent. Szedettek velem négy éven keresztül egy magzatvédő vitamint, ami állítólag teljesen megvédi a babát minden káros, esetleges fejlődési rendellenességtől. Egyik alkalommal amikor mentem kontrollra, bejött egy helyettesítő idősebb orvos, megnézte a papírjaimat. Azonnal lefújta az addig szedett gyógyszert, mivel elképzelhetően befolyásolta kórosan a teherbeesést! Egy kicsit sokkot kaptam. Négy éven keresztül meghatározták, hogy mikor és hogyan, és közben minden fölösleges volt. Igen kemény négy év állt mögöttünk, és mégis megtettünk mindent a cél érdekében. És csak ennyi, hogy bocs, mégsem kell szedni, mert ártalmas lehet!

Az örökbefogadástól eltel három év, és terhes lettem! Nem akartam elhinni. Nyolc év várakozás után az orvos biztosított, hogy tényleg igaz, és elhihetem nyugodtan.

A lábaim elég nehezen viselték a terheket, de átvészeltem. Csodálatos hónapok voltak. Igaz, veszélyeztetett terhes voltam a gerinc-problémám miatt, csak császárral szülhettem, így azért volt egy kis izgalom. A szülés előtti tizenhat órás időszakra nem szívesen emlékszem vissza. Na, nem a fájdalom miatt, hisz azt mindenki átéli. Olyan „kiszolgálásban” volt részem a szülésznők részéről, olyan megalázóan viselkedtek velem miután megtudták, hogy én is ápolónő vagyok, hogy egy cikket akartam róla írni annyira bántott. De, aztán letettem róla. Fiatal, húsz év körüliek lehetek, és semmit tisztelet. Éjszaka volt és nem volt kedvük velem „bajlódni”, mintha én tehettem volna arról, hogy nem indult meg a szülés hamarabb. Igazából, úgy bántak velem, mintha legalábbis, a tizedik abortuszomra készülnék, nem pedig az első, várva várt kisbabámra. Nem tudom, ilyen dolgok hogyan történhetnek meg, de megtörténnek időnként.

A műtőbe, amikor bevittek, és készültek az altatáshoz, épp arról beszélgettek körülöttem, hogy nem rég találtak egy kisbabát, az anyja beledobta a kukába… stb! Nagyon rossz idegállapotban voltam tőle, legszívesebben leugrottam volna a műtőasztalról, a sírás kerülgetett, amennyire érzéketlen és tapintatlan volt ott a személyzet. De, tudtam, hogy én csak magamnak és a babámnak ártanék vele ha církuszolok, így hagytam.

A lényeg, hogy megszületett a saját gyermekem, és ez maga volt a csoda! Mindent feledtetett akkor velem. Amikor megláttam, csak a két világító kék szemeit láttam. Olyanok voltak, mint két kis kék gyémánt. Világítottak a kis arcából. Akkor, és azóta sem világított úgy. Az első gondolatom az volt, hogy bármilyen is, az enyém. És, gyönyörű volt!

De, ez már a múlt. Húsz év telt el azóta,  és bizony az idő megszépíti a rossz dolgokat is.

Ma már, csak sajnálattal gondolok vissza azokra a pillanatokra, amik el akarták venni az örömömet. Sajnálom, hogy vannak emberek, akik érzés nélkül, csak önmagukra figyelve élik az életüket, és nem riadnak vissza még attól sem, hogy másoknak, ha nem is fizikálisan, de lelki sebeket okozzanak. Nem akarom túl dramatizálni a dolgokat, de ezek tények.

És én, még mindig csak emlékezem… J