Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy velem vagytok, örülök Nektek!

Aki nem szereti olvasni mások emlékeit, kérem ne tegye! Köszönöm!

" Nem a rosszból van sok a világban,

  hanem a jóból van kevés..."

Tégy jót másokkal, így van esély az arányok megváltoztatására!

7. rész

Igyekszem az emlékeimet úgy megosztani, hogy ne bántsak meg senkit, de szeretnék hű lenni önmagamhoz, és az igazságnak kell győzedelmeskednie!

Eddig talán az „egyszerűbb” oldalát sikerült felidéznem. Amik most következnek, indítottak arra, hogy írjak, és már húsz éve foglalkoztat a gondolat, és késztet írásra. A naplóm tanúsíthatja mennyire komolyan gondoltam az emlékezéseket, de sajnos nem a pozitív történéseket.

Alapjában egy vidám, kiegyensúlyozottnak tűnő, csinosnak mondott, barátságos, kedves, jó humorú (sokszor túlzottan is), fiatal nő lettem. Úgy éreztem, hogy annyi energiám van, hogy gyökerestől fel tudnám forgatni az egész világot, sőt a hegyeket is el tudnám mozdítani a helyükről…

Szerettem a vidámságot, semmi jónak nem voltam elrontója. Szerettem az életet nagyon. Boldog voltam, ha jót tehettem, de annak is tudtam örülni, ha velem tettek jót. Szóval, minden szépen alakult, volt jó munkahelyem, nővérszállón laktam kevés pénzért, így viszonylag el voltam.

Az életemből már csak a társ hiányzott, és a CSALÁD…A meleg, családi fészek, gyerekekkel. Amikor találkoztam a későbbi párommal, szinte „pillanatok „ alatt  kiderült, hogy együtt akarjuk leélni az életünket. Két hónap múlva eljegyeztük egymást, 1983.     májusában,  ősszel esküdtünk volna, ha el nem viszik közben katonának. Másfél év távollét, a napi illatos levélváltással, tele vágyakkal, reményekkel. 1985. áprilisában terveztük az esküvőt. A leendő otthonunkban voltam, amikor is két héttel előtte, ablaktisztítás közben egy, a szomszédból kölcsönkért székre állva, beszakadt alattam a szék teteje. Előtte pár nappal vettük meg a szobalétrát pont e célra, de elfelejtettem…

Tudtam, hogy nagy baj lett a bal bokámmal, mert ez volt az első gondolatom, hogy „Isten féket rakott rám”, hogy ne tudjak úgy rohanni. Elmentem orvoshoz, ahol semmit nem láttak, így pihentettem. Kéthét múlva meg volt az esküvő, a lábam nagyon fájt, dagadt a bokám, alig fért a cipőben, de azért meg volt a menyasszonytánc is. Elmentünk nászútra a hegyekbe két hétre. Másztam a hegyet, de nem lett tőle jobban a lábam… Dolgoztam a kórházban, míg egy év után, akkor még, egy speciálisnak számító röntgen felvételen kiderült, hogy ínszalagszakadásom van, meg kell operálni. Ami 1986. tavaszán meg is történt. Igaz, volt úgymond „szépséghibája”, de már nem lehetett rajta változtatni, de nem is akartam. Tudtam használni a lábamat ez volt a lényeg. A műtét előtti időben sokat tornáztam, és miután jobban lettem, ott akartam folytatni ahol abbahagytam. 1988-ban, két évre rá egy újabb „balesetem” volt, most a torna miatt, túlfeszítettem, bedagadt, nagyon fájt. Elmentem orvoshoz, röntgen nem mutatott semmit, pihentessem. Jó. Még ekkor is bíztam az orvosok szaktudásában, elkezdtem dolgozni, de sokat voltam pihenőben, mert nagyon dagadt a lábam, begyulladt, stb.

Akkor, thrombózissal kezeltek, ami persze nem igazolódott, így nem tudták hova tenni a dolgot, így amikor tudtam, dolgoztam. A bokaízületem ki volt lazulva, erre sem tudtak mit mondani. A munkahelyemen is folyton mutattam hol egyik, hol másik orvosnak, de mondták, ők nem szakemberek, (Psychiatrián dolgoztam akkor már). A röntgenben voltak ismerőseim, kértem, hogy egy bizonyos szögből készítsenek felvételt, nézzük meg, mit mutat a röntgen. Amikor kész lett a felvétel, odajöttek hozzám, hogy „segítsenek” mert ilyen lábbal nem tudják, hogyan tudok járni…

Elvittem a felvételt az egyik legjobbnak mondott traumatológus orvoshoz, aki közölte, hogy ha gondolom megműtheti. Persze, rájuk bíztam, ők a szakemberek, ők, tudják biztosan mit csinálnak. Megműtöttek. Sohasem felejtem el… az osztályvezető főorvos megállt a kórterem ajtajában, és ezt mondta, „Éva asszony, lábat csinálunk magának”! Nagyon örültem, hogy milyen segítőkészek, főleg, hogy egy kórházban dolgoztunk, gondoltam biztosan úgy is lesz. Meg voltam róla győződve, teljes volt a bizalom feléjük.

Két-három nappal a műtét után, ügyeletben szóltam a nővérnek, hogy az orvos nézze meg a lábamat, mert nagyon fáj. Kibontotta a gipszet, és elég ronda látvány fogadta őt is, és engem is. Másnap újra megműtöttek, mint kiderült, „bent felejtettek” egy csont darabot a sebben, ami elfertőződött. Az altatásnál félrenyeltem, emiatt alig kaptam levegőt amikor felébredtem.  Magas lázam volt a sebem miatt, azt sem tudták mit csináljanak velem. Pár hét alatt, úgy ahogy „rendbe” jöttem.

Egy újabb műtét várt rám, hogy kivegyék az antibiotikumos golyókat, amit azért raktak be, hogy a gyulladás megszűnjön.. Három műtét, mind fölöslegesen, mert amit az első műtétnél meg akartak oldani, az  persze, nem sikerült. A műtétek után, következőt  nem tudtak tervezni, mert olyan nagyfokú gyulladáskészség volt a lábamban, hogy nem mertek hozzányúlni…

Ott voltam huszonhat évesen, fiatalon, a jövő előtt, bokaízületem szét ment,egy fiatal férjjel, és nem tudtam hogyan tovább. Nem tudtam dolgozni akkor, nem láttak más megoldást, így leszázalékoltak. Mondva, hogy nyugdíj mellett majd dolgozhatok, de mégis lesz egy biztos jövedelmem.

Erről csak annyit, hogy ez a magyar egészségügy, anno 1988-ban. Két oldalról bemutatva, a tehetség, és a tehetetlenség oldaláról.

Tudom ez egy nagyon tömény olvasmány.  Átélni sem volt valami szívderítő. Olyan lelkiállapotban voltam, hol lent, hol fent. Közben vágytunk családra is, és nem tudtuk miért, de nem lett babánk. Jártam közben vizsgálatokra, a férjem is, de nem találtak magyarázatot rá. Amikor írom ezeket a sorokat, úgy érzem, hogy azért is kell leírnom, mert talán itt fogok még választ kapni, a sorok között megbúvó titkokból.

Az emlékek, azok már elmúltak, és tudom, nem igazán szabad a múltból élni, hátranézni, a rossz dolgokat feledni kell. Mégis úgy érzem, hogy ezek az emlékek, nagyon sok nekem. Mint egy terhet cipelem magammal, és szeretném most már ezt a terhet lerakni.

Aki akarja, belepillant ebbe a csomagba, ki így, ki úgy, de részesévé válik életemnek. Amikből újabb hálás emlékek lesznek, és én nagyon boldog vagyok, és felszabadulok a terhek alól. Aki olvassa, akarva, akaratlanul egy jó szövetségesem lesz az emlékeim útjain járva, és hiszem, hogy a jó kiárad az életükre is… remélem, csak a jó… de én még mindig, csak emlékezem…