2.rész

A szülői ház kertjében volt hat diófa, minden fiúnak volt egy-egy. Egy része még ennyi év távlatából is megvannak, és hatalmasra nőttek. Van köztük hetven pár éves fa is, csodálatos. Ha ők beszélni, és mesélni tudnának!

Ma már egyre kevesebben tudnak mesélni régi történeteket. Mára már megfeleződtünk. Már csak öten maradtunk. Három fiú és két lány. Az emlékek megfakultak, de az én emlékezetemben még sok szép történet megmaradt.

De, nem csak mesélt történetek, hanem megéltek. Jutott belőle elég.

Amint a fák alatt ültünk, ott, ahol régen még a fákon ugrándoztunk, hintáztunk, beleírtuk nevünket a fák ágaiba. Igaz ez tilos volt, de azért még egy-egy ág őrzi a csínytevés emlékét.

Erdő mellett laktunk, közel a városhoz. Igazából sohasem volt rendes közlekedés oda, pedig három kilométerre volt a város határához. Ha jobbra indultunk, másfél kilométer a vonathoz,

ha balra, kettőfél-három. Igazából vagy gyalog, vagy kerékpárral jártunk. Így aztán nem volt senkinek kilométerhiánya. Amikor édesanyám elköltözött, ott megszakadt minden. Egy bátyám volt még otthon, de igazából ő sem maradt a szülői háznál. Eladta, és elköltözött. A legidősebb  nővéremnél laktam egy évig, három unokahúgommal együtt, akik a nővérem lányai voltak, bár ketten idősebbek voltak nálam. Én voltam a kis-nagynéni. Ezen sokat mókáztunk, és még mai is előfordul. Igaz, ma már nem látszik, az a másfél, vagy három év, de gyerekkorban, és ifjú felnőttként jól hangzott ez a kis-nagynéni sztori. Amikor elkiáltották magukat a többi gyerek között, hogy „jön a nagynéni” mindenki egy idősödő nénit várt. Hát, ezen is jókat nevettünk.

Tizennégy éves voltam, amikor elkezdtem dolgozni, akkor még nem volt gond munkát találni. Mellette tanultam, és akkor ez így volt természetes. Egy év után albérletbe mentem és tizenhat évesen már teljesen önállóan éltem. Igaz, nem volt könnyű, mivel a fizetésem nagyon kevés volt. Még ennivalóra is napi tíz forint jutott de, persze minden más egyébnek is ki kellett volna jönnie belőle. De, ez a múlt sötét oldala.

Amire szívesen emlékszem azaz, hogy mindig volt, aki segített nekem. Vigyáztak rám az angyalok! Mindig megúsztam a nehéz, kritikus helyzeteket. Igaz, csak éppen, de mindig.

Ha már kellett volna egy ruha, valahogy mindig akadt számomra valahol, valakinek..Ha egy cipő kellett, valahogy mindig sikerült venni, kapni. Valaki gondoskodott ólam.

Igazából nem voltam egyedül, hiszen, még ha akkor nem is voltam benne biztos, hogy van egy gondviselőnk, mégis éreztem a törődést.

Édesanyámmal minden este, reggel imádkoztunk, és sokat mesélt a Bibliából. Sokat gondolkodtam is az ott hallottakon, de az ifjúkor szele mindig elvitte a gondolataimat.

Valahogy, elkerült a katasztrófa, igaz a szele meg,meg csapott. Biztos vigyáztak rám az angyalok!

Amikor elmegyek a szülői házhoz, igaz, csak egy része van már meg nekünk, de van még hol elmélkedni. Az öreg diófák árnyékában, a csendes, de madárfüttyös erdő mellett, ma már tényleg csak emlékek maradtak. Amikor már csak testvérek voltunk ott, összejöttünk családostól, és csodaszép napokat töltöttünk együtt.

Amikor ott vagyok, mindig felidézem a gyerekkorral kevert múltbeli eseményeket, és összeszorul a szívem. Az is elmúlt, ez is elmúlt, nem maradt más, csak az emlékek.