Kedves Barátaim!

Nagyon köszönöm, hogy végig kitartottatok mellettem!

Hálás vagyok értetek a Teremtőnek, hogy nem hagytatok egyedül az emlékeimmel!

Még mindig kérem azokat, akik nem szeretik mások emlékeit olvasni, kérem ne is tegyék! Köszönöm! 

14. rész

Nem volt egyszerű a változás. Sem nekem, sem a gyerekeknek. Látszólag nekik elég könnyen ment, örültek hogy valaki foglalkozik velük, csend van, és béke.

Volt aki, adjon egy kis pluszt, bár közben látták az apjukat nap mint nap mással, és ezt nehezen viselték. Közben úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nagyon sokat lehetne erről írni, de minek, hiszen így is van bőven a rosszból.

Időnként a lábamat műteni kellett, mert a sebem egyre csúnyább lett. Mindig felajánlották, hogy megszabadulhatnék ettől a sok műtéttől, ha engedném, hogy levágják a lábamat, de azt mondtam, hogy addig, amíg nem az életem függ tőle, addig nem szeretném, és nem engedtem.

Többször mondták, mivel állandó gyulladásban volt a csont a lábamban, hogy előfordulhat, hogy már késő lesz, az amputáció sem segíthet és vége mindennek. Nem segítette a gyógyulást az idegállapotom, de enyhülést hozott az, hogy nem voltam teljesen egyedül. Bár tudtam, hogy Istenre számíthatok, de mégis kellett egy társ, akivel megoszthatom a terheket, és az örömöt is.

A nevelt lányom gondnokság alá került, a gondnokságát nem vállaltam, mivel nem tudtam rá befolyással lenni, nem hallgatott  rám, sőt kihasználta a helyzetet velem szemben..

Az utolsó fél évet, amit együtt töltöttünk az otthonunkban, a kislányommal úgy telt, hogy zárkóztunk éjszakára a nevelt lányom elől, mert nem tudtuk mit talál ki, ami ránk nézve veszélyes lehet.

Nem tudtunk vele együtt élni, és ezt meg is mondtuk neki.

Kettőezer nyolc őszén sikerült egy rehabilitációs intézetben elhelyezni, ekkor költöztünk vissza a városba, a kislányommal Alizzal, és a jelenlegi férjemmel.

Két évig élt az intézetben, de mivel megkeserítette az intézet életét is, így nem bánták, hogy elhagyta őket az első férfival, aki vállalta a felelősséget érte. Persze, azt már senki nem ellenőrizte, hogy mi történik tovább vele. Kikerült egy viszonylagos biztonságból, ki a világba… Annyira nem volt beteg, hogy kényszerrel ott tartsák, így miután kikerült, igaz kívülről, de folytatódtak,- bár, addig is amíg bent volt-, a zaklatások, az állandó zűrök körülöttünk. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, de nem tehettem.

Minden helyzetet meg kellett oldani, és kell mai is.

Az anyai szívem még mindig reménykedik, hogy egyszer talán befejezi az önpusztítást, és persze a környezetében élőkét is. Vannak időszakok, amikor viszonylag normálisan él, de mivel senkivel nem tud együtt élni, így egyedül próbál boldogulni. Nem tud dolgozni, semmi kötöttséget nem bír elviselni. Önmagának hamar megbocsájt, és úgy gondolja, akkor minden mehet tovább úgy, mint előtte. A végsőkig elmegy, hogy meglegyen a cigarettája, pénze., akár a tettlegességig is elmegy, függetlenül, hogy már csak szinte csak ránk számíthat.

Nem tudja elfogadni a nemet, és gátlástalanul tarol le mindent maga körül.Nagyon sajnálom, hogy így alakult az élete, és nem tudom mi vár rá és ránk, de boldog lennék, ha megérhetném, hogy rendes családi életet él!  Amikor látok benne valami érzelmet, mindig reménykedek, de azt is tudom, hogy ez nem egy egyszerű eset. Sajnos nála mindig, mindent az adott pillanat dönt el…

Ma már, öt éve élünk együtt hármasban. Próbálunk boldogan élni, kisebb, nagyobb sikerrel.  A nevelt lányom éli zűrös életét, hol jobb, hol rosszabb helyzetekbe kerül, és kerít minket is. A megoldást pedig mindig tőlem várja.

Alizkám, a maga húsz évével keresi önmagát. Mi, a párommal éljük a nehézségekkel megpróbált, de Istenben mindig győzedelmes életünket. Bízunk Istenben, és reméljük egyszer csak jobb lesz.

Nem egyszerű az életünk még így sem. Az emlékeim írására, igazából a múlt  eseményei vettek rá, ebből is, amit a lábaimmal átéltem, de a befejezés nem egyszerű.

Elég sok idő telt el az előző rész óta, talán valami nagyon szépet kellene írnom, de most sajnos nem tudok, pedig erre vártam. Eléggé el vagyok időnként keseredve, mert ugyan mindkét lábam meg van, de most már előjöttek az ízületi problémák. A tíz éves mankóval járás megtette a hatását, most már azért kell időnként használnom, mert amíg kíméltem a jobb lábamat, a bal terhelődött. Ez év február óta sajnos a bal térdemmel történt valami, kikopott az ízület, és egyszerűen megroppant a térdem és időnként nem tudok rajta járni. Műtétet nem javasoltak szerencsére, vagy nem...? a múltban történtekre hivatkozva…de mi lesz, azt nem tudom. Jelenleg is emiatt kínlódok, de ezt a történetet inkább hagyom. A vállaim úgyszintén terhelődtek, és persze azok sem fájdalommentesek. Kicsit megfáradtam.

Nagyon kellemetlen helyzet nekem is és a környezetemnek is. A befejezésre is rányomja a bélyegét, emiatt húztam az egészet. Szerettem volna kicsit másképp, de amikor felraktam a Diófák c. versemet, valami megtört bennem. Talán az a vers az igazi befejezése az emlékeimnek, ezért, emlékeim közé is berakom.

DIÓFÁK

Kedves, vén, öreg fáim
Alattuk állva, merengve, némán várni
Emlékek, melyek szárnyalnak velük
Az ágaikon vígan hintázó kisgyerek vagyok.

Rátok nézve emlékezem,
Öreg fáim ti vagytok még velem,
Ti vagytok, kik emlékeimet láttátok,
S talán a Teremtő gondolt rátok

Gondja van rám is, tudom
Kedves, vén, öreg fáim
Emlékezem, s fáj a szívem értetek
Könnyeim a porba hullanak

Ha rátok nézek ennyi év alatt
Riadt a világ, ilyet láttatok tán
Öreg fáim, ölellek át
Két karommal át nem érhetlek

Mint kisgyermek élek bennetek
Veletek élek még most is én
Veletek van mi bennem él
Talán megőrzitek emlékemet,

Amíg éltek, drága fáim,
Rátok emlékezem, s fáj szívem
Bennetek van minden álmom,
Reményem, nyugalmam,

Békességem, mit elvesztettem rég.
De rátok nézve megtalálom
A nyugalom szigetén
Őrizzétek meg titkaim,
S veletek maradnak fájdalmaim.

Szerető karjaim ölel titeket,
Kedves fáim, én csak emlékezem…

Mi az, ami még fontos lehet, talán az, hogy nagyon hálás vagyok Nektek, akik olvastatok. Hálás vagyok Istennek, hogy erőt adott, és ad mai napig is, hogy elvégezhessen a napi dolgaimat. De nem erre vágytam. Arra vágytam, hogy boldog, egészséges, kiegyensúlyozott életet élhessek, és az energiámat arra használhassam, amire szeretném, vagy amire kell.

Talán nem tettem meg mindent ennek érdekében. Keresem állandóan rá a választ. Mit tettem és teszek jól, vagy rosszul… Magamban keresem, de még mindig nem találtam meg.

Ez a tanulóidő, ami elég hosszúra sikeredett. Nem kellene már kiszállnom az iskolapadból?....

Mert tele vagyok ÉLETERŐVEL, energiával, szeretettel, de látszólag senkinek nincs szüksége rá… pedig ezzel akár meg lehetne váltani a világot…ha ez az erő egyesülne…

Kicsit csalódottan, de így megyek tovább. Reménykedve, hogy rájövök miért születtem erre a földre. Mert valamiért megszülettem, mint ahogy mindenki más is. Nem csak azért, hogy átéljem ezeket a számomra borzalmakat.

Megtudom vajon? Ha igen, akkor lesz újra mire emlékeznem…