Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Emlékek 10.

szeda2
szeda2 képe

Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy kitartotok mellettem, és olvastok, és olvastok! Higgyétek el, nagyon értékelem, és örülök végtelen Nektek! smiley

Aki nem szereti olvasni mások emlékeit, azt kérem ne tegye! heart

 

10. rész

Emlékeimben még kicsit visszatérek bővebben a számomra egyik legfontosabb eseményhez, a gyermekem születéséhez... smiley

Amikor visszagondolok a terhességi időszakomra, eszembe jut, mennyire nem hittem el, hogy babát várok. Képtelen voltam elhinni, hogy ennyi gyötrődés, kínlódás után végre sikerült.

Nekem, akinek mélyen a tudat alatt elképzelhetetlen volt az egész? Az orvos biztosított az eredményről, de én beléptem egy álomvilágba, ahonnan nem akartam kilépni, nehogy felébredjek, és szembesüljek a „valósággal”.

Hetek, hónapok teltek el és egyre biztosabb lehettem volna a terhességemben, de úgy éreztem ez nem velem történik, valaki más lettem.

Mintha kiléptem volna a testemből, és kívülről néztem volna a mindennapok eseményeit.

Ennek eredményeként, nagyon hamar megmozdult a kisbabám, akit Picurinak hívtunk (akkor).

A hitetlenkedés később sem múlt el, és a félelem, hogy valami történik.

Mindezek ellenére, fékeznem kellett magam abban, hogy heves vérmérsékletem, ami már annyiszor okozott problémát, most ne tegye ezt. Ezt a csodát, nem lehet újra ismételni!

Állandó bizonygatással neveltem, formáltam magam egy más emberré, aki már felelősséggel tartozik valakiért, aki csak teljesen rám van utalva. Álmatlan éjszakáimon ezerszer átéltem az elképzelhetetlen találkozást gyermekemmel. Minden jóra, és rosszra felkészülve, de mégis aggódással várva a nagy pillanatot.

De, ha ránéztem a mellettem játszadozó „kislányomra”, akit nem én szültem, fájdalommal vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Nem tudtam, mégis valahol sejtettem, hogy még igazán nem éreztem mit jelent igazán anyának lenni… A közelgő szülésről bizonyos voltam, hogy nem fog simán lezajlani. Riadt várakozással töltött el. A magzatom mindebből talán semmit nem tudva, vidáman ugrándozott a hasamban.

El kellett fogadnom, hogy egyszer az én gyermekemnek is meg kell születnie, és amikor eljött az ideje, és elkezdett nagyon ficánkolni, mint akinek nincs több helye, éltük át a már leírt számomra, nem feledhető durva bánásmódot stb.

A férjem a váróban szurkolt értünk, és alig várta, hogy megláthassa a babánkat.

Délután az altatásból ébredve, a párom kezét fogva megláttam egy kis apró, bebugyolált csöppséget, a pici lányunkat, aki csak hunyorogva nézett a világba. Az arcából nem láttam mást, mint a két ékszerként csillogó tengerkék szemét.

Néztem, és felfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Tudtam, itt választási lehetőség nincs, ő az enyém! Micsoda izgalom töltött el akkor, és amikor kezemmel érinthettem a kis bőrét, megfoghattam a kezét, újra, meg újra átéltem a csodát, ami elvarázsolt, magával ragadott és valóságként zuhant rám.

Mindenkinél különbnek, és boldogabbnak éreztem magam, mint amit valaha is átéltem.

Talán ilyet más még nem érzett más, így hittem, és a megfoghatatlan álom tovább ringatott egészen, egy különleges napig.

Az én drága kicsikém, aznap töltötte be az öt hónapot.” Nagyon boldog vagyok, - írtam a naplómba- hogy van nekem. Csodálatos érzés!  Épp az előbb ébredt, odakint már sötét van.

Bementem a szobájába, felkapcsoltam  neki a villanyt, a pici Miki egeres lámpáját, és amint világos lett, pár másodpercig csak pislogott, és boldogan mosolyogva nézte, szinte csodálattal az őt körülvevő játékokat, a számára kedves tárgyakat. Csak később nézett rám nevetve, és én nem tudtam visszatartani a könnyeimet, amit az ő érintése váltott ki.

Az a boldogság, amit csak egy anya érezhet kisbabája láttán. Fogtam a kis kezét, és ő,mintha  értette volna a bennem dúló érzelmeket. A szemembe nézett, és volt a tekintetében valami, mintha ő is meghatódott volna…

Percekig néztük egymást, és a kezére hulló könnyeim sem zökkentették  ki, csak nézett, nézett komolyan  a szemembe…”

Ekkor történt velem a második csoda. Ekkor értettem meg, hogy ő van nekem. Ekkor hittem el, hogy az ő létezése valóság, talán ez volt az a pillanat, amikor számomra véget ért az álom, és felébredtem…!

Ennél nagyobb élmény és siker számomra nem létezik. A fizetség a sok elszenvedett évekért, a jutalma egy embernek, aki élni akart és életet adott…

Talán túl soknak tűnik ezen emlékeim felidézése, de úgy érzem, csak akkor lehet hiteles az ember, ha részletesen átadja, amit átélt. Én így gondolom, talán más másként, de így jó, hogy nem vagyunk egyformák, és én még mindig csak emlékezem… smileyyes

 

Rovatok: 
Egyéb