Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Emlékeim Neked, szeretettel 3.rész

zsuzsa
zsuzsa képe

    Tudod…velem mindig történik valami. Akkor is volt story, amikor Dedike megszületett. Már késő este volt, és persze megint meccs csakis azért, hogy a férjem elmondhassa, én minden gyermekünk születésekor kitoltam vele, mert mindháromnál éppen akkor meccs volt, és ő nem tudta végig nézni… Elment a magzatvíz, így gyorsan taxit hívtunk, telefonáltunk apósomnak, hogy szóljon Dokinak, hogy megyünk érte, majd a taxival felvettük Anyósomat, Apósomat, Dokit. Az apóst letettük a Doki lakásánál, hogy vigyázzon a gyerekeire, az anyóst hazavittük, hogy vigyázzon az én gyerekeimre, és csak azután mentünk be a kórházba…A taxis itt is háborgott, de megúszta… megnyugtattam, hogy ott az orvos a taxijában.
   Beérve a kórházba, a Doki megvizsgált, majd átszalad az újszülött osztályra a feleségéhez. Mire visszajött, már erős fájásaim voltak, ám ekkor behozták Boriskát, akit valahol, valamelyik utcasarkon szedtek össze, kissé (nagyon) illuminált állapotban. A nővérekkel megpróbálták úgy kettő méter távolságból, slaggal lemosatni, hogy elviselhetőbb legyen az „illat” körülötte. Valószínűsítették, hogy az utóbbi szülése óta (max 9 hónap) se külsőleg, se belsőleg (úgy mint innivaló) nem találkozott vízzel.
    Boriska a természet adta lehetőségeknek hódolt. Kizárólag a szabad ég alatt lakott. Leginkább az utcasarkokat és a parkokat részesítette előnyben. A mosdást elvégezte a természet rajta, amikor esett az eső. Egyéb szükségleteinek elvégzésekor – ha nyár volt, - talán használt egy-két falevelet. Ha az nem volt, akkor ahogy esett, úgy puffant…
   Ennivaló tekintetében is azt szerette, amit a természetben talált: kukákban, termőföldeken, időnként egy-egy kertben, ha nyitott kapura lelt. Ami igazán éltette, az a dohány és a szőlőlé volt.
    Életemben először ekkor kezdtem szívből sajnálni a nővéreket, akiknek kettő méter távolságból is szájmaszkot és takarításhoz használt vastag gumikesztyűt kellett felvenni. Sok sikert nem értek el, mert a slag csak a felső réteget távolította el a hölgyemény testéről.
   Boriskánál – nevéhez hűen - egy kettő literes borosüveget kivéve semmi nem volt, ám amikor felrakták a legtávolabbi szülőágyra, (akkor még egy szülőszoba volt 6-8 ággyal) követelni kezdte a (nem létező) retiküljét, köntösét, hálóingjét, amit – szerinte – valamelyik orvos vagy nővér ellopott tőle. Minduntalan lemászott az ágyról, így az összes bent lévő orvos és nővér kénytelen volt körbeállni az ágyát, és miközben azon arénázott, hogy hol a retikülje, véletlenül, és észrevétlenül megszülte tizenhat, vagy tizenhetedik gyermekét, egy kisfiút. Nagy gondot okozott az is, hogy Boriska nem tudta felsorolni a gyerekeinek a nevét. Értelmi szintje addig nem terjedt, hogy azt megjegyezze,
  Azt sem tudta megmondani, hanyadik gyereke született. Az orvosok csak arra emlékeztek, hogy tizenhárom éves korától minden évben valamilyen módon – többnyire valakik valahol összeszedték - megjelent a kórházban, és világra hozott egy porontyot. A régi ismeretség útján, a kórház irataiból megállapítást nyert, hogy a 30. éven még nincs túl. Fogainak 4/5-öd része már hiányzott, azok közül is többségében az első fogak.
- „Ezt” hogy fogják hívni? – kérdezte az orvos.
- Há’ Jánoskának ! – hangzott a válasz.
- De János nevű gyereked már van – emlékezett vissza az egyik nővér, hiszen Boriska törzsvendég volt a szülészeten, hiszen kilenc havonta nem egészen önként, de meglátogatta őket egy szülés erejéig, és ez a nővérkékben minden esetben maradandó élményt hagyott.
- Há’ akkor legyen Gazsi – mondta az újabb nevet Boriska.
- Az Istenit, hát olyan nevű is van! – bosszankodott a szülésznő. Végül az orvosok vállalták a keresztszülői tisztséget. Elővettek egy naptárt, és találtak egy olyan nevet, amilyen egészen biztosan nem lehetett. Boriska boldogan vette tudomásul, hogy orvos lett a „keresztapja” a gyerekének. Örömében meg akarta csókolni, mire a jelen lévő összes orvos fejvesztve kimenekült a szülőszobából. Boriska két perc múlva már nem emlékezett a gyerek nevére.
- Aztán „ezt” is itt hagyod a kórházban? – kérdezték tőle a nővérkék.
 - Á, őt nem hagyom itt, őt szeretem a legjobban – mondta Boriska magabiztosan. Azt persze nem tette hozzá, hogy e kijelentése csupán arra a néhány pillanatra vonatkozott, mert percekkel később már a szülést magát is elfelejtette.
- Akkor már csak azt kell tisztáznunk, hogy az apát  hogy hívják.
- Há’ Csulinak.
- A Csuli, az egy kutya név! – bosszankodott egyre jobban a szülésznő. Azt kérdeztük, hogy mi a rendes neve!
- Aztat én nem tudom. Csuli. Így híjják.
- Akkor hol tudjuk elérni a férjedet, hogy megkérdezzük, mert a gyereket valamilyen néven anyakönyvezni kell.
- Há’ börtönben van – bazsalygott fogatlan pofájával Boriska.
- Akkor megpróbáljuk kideríteni. - Azzal kivonult az összes nővér. Mire visszajöttek fél óra múltán, Boriskának hűlt helyét találták a szülőszobán. Néhány kismama még látni vélte néhány percre a női WC egy sarkában ücsörögve, szájában valahonnan összeszedett cigaretta-csikkel, majd egy-egy kórteremben csámborogni, ahonnan másodpercek alatt, észrevétlenül eltűnt néhány köntös, törülköző, és egyéb holmi, ám mire a kórház személyzete észbekapott, Boriska hetedhét határon túl volt. Keresni nem volt értelme, a rendőrök is inkább elkerülték a felőle áradó „egyedi illatok” miatt. Az eltűnt holmikat normális ember a kezébe sem vette volna azután, hogy Boriska megérintette.
A pokolba kívántam Boriskát, aki annyira lekötötte az összes orvos figyelmét, hogy kizárólag csak vele foglalkoztak, így miatta fél órával tovább szenvedtem. Végül éjfél után, egy óra előtt öt perccel, megszületett Dedi 3300 grammal és 53 centivel. 
    Dedike megszületésekor is Te voltál az első, aki jöttél hozzám a kórházba…
   Mindig azt mondogattad: "Ha nekem gyerekem lesz, én aztán nem fogom elkényeztetni. Ha tél van, akkor is kiteszem a hidegbe, hadd edződjön.”
    Aztán megszületett a kislányod, Johanka. Hazajöttek a kórházból és Te ott térdepeltél a kiságy előtt, és csak nézted…nézted ellágyulva.
-  Miért lélegzik ilyen halkan?!” – kérdezted tőlem kétségbe esve.
-   Mert nyugodtan alszik! – válaszoltam. Aztán eltelt pár perc, és megint: 
- Most miért szedi olyan hangosan a levegőt?!
-  Mert ébredezik –  mulattam rajtad. Johika után három évvel megszületett a kisfiad, Gáborka  is, akit épp olyan aggodalommal nevelgettél. Pár évvel később Johika egy alkalommal rosszul lett, a sürgősségin közölték, azonnal műteni kell. Ennek hallatán Te úgy vágódtál hanyatt ájultan, mint a lisztes zsák. A műtét régen meg volt, de Téged még mindig ápoltak. Még hogy Te nem fogod elkényeztetni?! Még azt is óvó szemekkel figyelted, hogyan veszik a levegőt a gyerekeid.
   Fiatal srác korodban ha a szomszéd Ili kiengedte az udvarra a két éves kislányát, Te átemelted a kerítésen és egész nap képes voltál játszani, sétálgatni vele olyan türelemmel, hogy azt bármelyik édesanya megirigyelhette volna. Soha egy hangos szavad nem volt, ha rosszat csináltak a gyerekeid, halkan, simogatón torkoltad le őket.
    Erről a cicád jut eszembe. Hazafelé menve egy alkalommal az utcán találtál egy kicsike cicát. Valaki kitette, Te ölbe vetted és hazavitted. Az a cica nem tudta, mekkora szerencse érte. Olyan jó dolga az életben nem volt még egyetlen állatnak sem, mint neki. Egy alkalommal a szobátokban a kisasztalról levert egy szinte felbecsülhetetlen értékű percellán tálat. Gondoltam magamban: bármennyire szereted is, ezért a cicus repül az ötödik emeletről. Alig bírtam visszafogni a nevetésemet, amikor meghallottalak, amint kedves, halk hangon, szinte bocsánatkérően rászóltál:
- Ejnye Cicuka! Na most nézd meg, mit csináltál! Hányszor mondtam, hogy ide nem szabad felugrálnod! Összetörted a tálat, most hogy fogom összeragasztani?! Jajj…cicuka, cicuka, látod, milyen rossz vagy?! – aztán ölbe vetted a megszeppent macskát, és megcirógattad, aki önelégült dorombolással terpeszkedett el az öledben.
   Jó érzés volt tudni, hogy ott vagy Anyuka mellett. Talán tudatosan is úgy rendezted, hogy Apuka halála után – amikor Anyuka eladta a házat – ott vegyen lakást magának melletted, hogy minél többet Vele lehess, hogy ne érezze egyedül magát, hiszen a család nagyon lekötött bennünket. 
    Soha életemben nem láttalak olyan összetörten, mint amikor Anyuka kórházba került, és  olyan gyámoltalannak, mint amikor Ő meghalt. Mint egy kisgyerek, akit magára hagynak egyedül, és nem tudja, most mihez is kezdjen, mi lesz vele. Tetted a dolgodat, intézted amit kell, de összezavarodtál, mert elvesztetted a lelked egy részét, - ahogyan mi is, de Te borzasztóan „anyás” voltál” - és ez Rajtad sokkal jobban látszott, mint rajtunk, hiába próbáltad tartani magad. Az utóbbi időben gyakran voltál komoly beteg, és valahogy úgy érzem, az infarktusod kapcsolódik Anyuka elvesztéséhez.
    Ahogyan olyan sokszor, ismét megéreztem, hogy baj van Veled. Feljött bennem a megmagyarázhatatlan szorongás… tudtam, hogy valami rossz fog történni… és valóban… az életed nagyon kevésen múlott. Haragudtam, hogy nem szóltatok, csak már akkor, amikor túl voltál az életveszélyen…aztán jött a szívműtéted…Napokat sírtam végig az aggódás miatt… Amikor Ági telefonált, hogy túl vagy rajta, és mondtad, hogy mehetek be Hozzád… akár gyalog elindultam volna.
     Most, hogy közeleg a karácsony, feltolulnak bennem az Anyukával kapcsolatos emlékek. Mennyire örült, amikor csengettem, és meglátott az ajtóban.  - Éppen Rád gondoltam! – mondta, és mindig mesélni kellett mi történt – jó, s rossz - , és szabadkozott, hogy „Jaj nem tudtam, hogy jössz, nem tudlak megkínálni csak ezzel” – mondta és az asztal máris tele volt rakva süteménnyel, a kedvenc befőttemmel, amit  csak Ő tudott elkészíteni. Többé nem ehetek már olyat, hiszen a receptje sincs meg.
    Sose gondoltunk rá, mennyire egyedül volt, és milyen régóta, mert bármennyit mentünk is Hozzá, napjainak nagy része magányosan telt, hiszen mi mindig rohantunk, mert várt a munka, a család… Egyedül kelt, egyedül feküdt le. Még érzem a kendőin az illatát – anyuci illatú mind, - és néha, ha szomorú vagyok, beléjük temetem az arcomat.
     Hittem, és hittük, hogy a hírtelen jött betegségből most is felgyógyul, hiszen Ő mindig olyan kis fürge volt, fiatalos, Vele nem történhet baj. Simogattam a haját – az ujjaimon érzem milyen selymes volt –. Aztán láttam, ahogyan óráról órára gyengül, de amikor Te ott voltál, mindig felcsillant a szeme. Már nem evett semmit, de Te egy-egy aprócska falatot  mégis belé tudtál erőltetni.
    Két hét volt mindössze, és összeomlott egy erős vár. Azóta iszonyatos félelem szorongat, és valami megmagyarázhatatlan harag, hogy ennek nem kellett volna így történnie. Ahogy telnek a napok, egyre jobban féltem azokat, akiket nagyon szeretek: a gyermekeimet, az unokáimat és Téged.
    Tudod, az egyik legszebb napom volt mostanában, amikor a műtéted előtt – betegen – felmentél velem Pestre, hogy együtt lehessünk, hogy jól kibeszélgethessük magunkat úgy, hogy nem zavarnak látogatók, gyerekek
Csak mi, ketten…
     Tudom, hogy tudod, mennyire szeretlek, mert Te vagy az egész világon a legjobb testvér,  és szeretném minél többször elmondani, mert olyan jól tud esni, ha az ember hallja ezt a szót. S amikor Rád gondolok, megtelik a szívem melegséggel, a szemem könnyekkel.
   Karácsony jön, és én hetek óta azon gondolkoztam, mivel is lepjelek meg, valami olyasmivel, amit mástól nem kaphatsz… aztán eszembe jutott: Neked adom az emlékeimet. Csak néhányat azok közül,  ami közös Veled,  ami pár oldalba belefér…és amelyek nekem olyan kedvesek.  Magam előtt látlak, amint elolvasod, majd csöndben elmosolyodsz. 
Nekem ez a mosoly lesz a  Te ajándékod.                                                                  

                  Szeretettel a Téged oly nagyon szerető   Húgod

 

 

Rovatok: 
Irodalom