Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
A szűkös, szögletes térben
levegőbe markoló hideg kezek.
Elhallgatott imák…
Kikiáltott szitkok…
Vidámra festett maszkok, de
belül szűkölő félelem…
Mint ragadós békanyál foszlányai
tapadnak testemen.
Harsány, trágár kacagás,
vágóhidak horror-hangjai…
Ez tiszta őrület! Hol vagyok?
Hogy kerültem ide?! Miért?!
Kiutat keresek, de csak 
falaknak ütközöm;
fáradok egyre, ez az útvesztő
börtönöm, talán örökre már,
csakis a képzelet ad reményt,
hisz neki legalább nincs határ…

Elképzelem vagy emlékezem?
Otthonom a csillagos ég,
hol magamba szívom és
őrzöm az isteni fényt,
szabad vagyok és színtiszta szeretet,
ártatlanul, őszintén nevetek,
tiszta szívem felhőtlen ragyog,
félelem nélküli és bűntelen vagyok…
Csak Vagyok… Egyszerű Önmagam.

Otthon! Ott minden más,
Nincsen szenvedés és nincs gyilkolás,
Béke van és fény és rend, és
Isten! Isten ül a nappaliban a
hófehér kanapén, s én boldogan,
játékosan mellékucorodom…
Gyermek lehetek megint, s álmaim
gondtalanul, őszintén fülébe suttogom!
Ő nevetve átölel és mesél nekem,
a mesékben jóság, igazság és őszinteség,
s én elmerülök hangjában és
fényébe oldódom, ahogy
átjárják lelkem szépséges szavai…
Életre kelnem bennem
és színesen szikráznak a ragyogó,
ölelő csillagmesék,
s csillag vagyok már magam is, ki
Istenről dalol, élelet szikrázik,
s az éjszaka fölé megértőn,
szelíden hajol…

S ha a mesének vége, mi marad?
Embernek maradni, 
míg virrad a Nap!

Valóság? Képzelet?
Ép elme? Őrület?
Egy igaz út van. Ahol a szív vezet.

2021. január 28.