Remegve ültem a padon,
Mögöttem hatalmas fa állott.
Csak ültem ott, és vártam a kedvest,
Miközben falevelek hulltak rám a fáról.

Azon tűnődtem, vajon eljön?
S lesz-e a kezében egy szál virág?
Lesz-e arcán szívből áradó öröm?
Lehetek-e lelkében én a szál virág?

A falevelek hintáztak a lágy szélben,
A percek nehezen tétováztak.
Remegő testemben éreztem a vágyat,
Jöhetne már, hogy újra lássam!

Az emberek jöttek-mentek körülöttem,
S mintha kérdezgették volna:
- Még mindig őt várod? Nem jött el?
- Nem! De még várok egy kicsit - mondtam.

Mondtam... magamban... magamnak...
Az emberek úgysem értik válaszom.
Ők nem érzik át, amit én érzek!
Ők nem érzik át, amit gondolok!

A levelek szállingózása is megszűnt.
Mint bennem, ahogy a türelem elfogyott.
Fölálltam arról a padról... Így eltűnt.
A semmibe fújta a szél azt a napot.

2021. június 1.