Egyszer volt hol nem volt, a manók és tündérek világában volt egy beszélõ fa. Olyan bölcs volt, hogy arra szavakat nem kehetett találni. Történt egyszer, hogy egy testvérpár világgá ment otthonról. Ahogy vándoroltak, megláttak egy varázskaput, amelyen keresztül egy csodálatos világ tárult eléjük.
    Tanakodtak, átlépjenek- e rajta, hisz az ismeretlen bármilyen szépnek tûnik, kicsit mindig ijesztõ. Végül megtették az elsõ lépéseiket, és amint ezt megtörtént, a régi világ, amelyben eddig éltek, bezárult mögöttük. Sokáig mentek, de eleinte nem láttak semmi olyat, amitõl ámulatba estek volna. Estére már nagyon elfáradtak, és nagyon éhesek Olyan helyet kerestek, ahol egy kicsit megpihenhetnek és talán ennivalót is találnak. Egy hatalmas barlang tárulkozott ki elõttük. Ijesztõnek tûnt, furcsa hangok hallatszottak a belsejébõl. Egyszer csak megszólalt egy hang:

- Mit kerestek itt gyerekek? Nektek otthon kellene már lennetek, édesanyátok biztos nagyon aggódik értetek.
A gyerekek elõször csöndben maradtak, jól körbenéztek, ugyan ki szólhatott hozzájuk. A hang még egyszer feltette a kérdést. Választ persze még mindig nem kapott. A két gyermek nagyon megszeppent.
- Gyertek be!-  mondta a hang -  ne féljetek, itt éjszakára megpihenhettek, és talán valami étel is akad. - Az unszolásra erõt vettek magukon, és beléptek abba az ijesztõ barlangba Nagyot néztek, mikor meglátták, ki szólt hozzájuk. Egy medve volt az. Még beszélõ medvével sosem találkoztak. Összenéztek és nem tudták, hogy most vajon mi lesz. Végül mégis megeredt a nyelvük, és elkezdték mesélni.
    Elmondták neki hogy édesanyjuk meghalt, édesapjukkal élnek, de nagyon csúnyán összevesztek és még azt is megsúgták, hogy úgy érzik, é

desapjuk nem törõdik velük, talán nem is szereti õket, ezért inkább világgá indultak, és idevezetett útjuk. Nagyon hiányzik anya, mondták.
- Aztán tudjátok- e hogy ebben a világban bármi megeshet, és akár találkozhattok is édesanyátokkal, de ehhez el kell jutnotok a bölcs fához, aki segíthet nektek. A gyerekek nagyot néztek, hisz édesanyjuk meghalt, hogy is találkozhatnának vele. Mégis valami furcsa bizsergés járta át õket.

-  Most pihenjetek, holnap hosszú út vár rátok!-  
   Másnap reggel lorán ébredtek, nagy izgalommal a szívükben. A medve hozott nekik egy kis málnát, és a patakból friss vizet és útba igazította õket. Útközben találkoztak egy manóval, aki megállította õket.
- Csak akkor mehettek tovább, hogyha ennek a fának a tetejérõl lehozzátok azt a csodagyümölcsöt.
- Ó mi még kicsik vagyunk nem tudunk olyan magasra felmászni!-  mondták a gyerek.
- Akkor nem mentek tovább! - felelte  a manó. Eszükbe jutott édesanyjuk szava: mindent el lehet érni az életben, csak akarni kell, hinni benne. Ekkor a csodagyümölcs csak úgy leesett eléjük, odaadták a manónak, és az szavát megtartva továbbengedte õket. Ahogy bandukoltak továb, egy pataknál találták magukat. Ott találkoztak egy tündérrel:
- Át szeretnénk jutni a patakon, hogy eljussunk a bölcs fához!-  mondták. A tündér végigmérte õket, és így szólt:
- Átviszlek benneteket rajta, ha hoztok nekem egy hétszínû virágot. A gyerekek csak néztek, hisz õk még olyat sosem láttak, aztán észrevettek egy szivárványt, azon volt egy palota, a palotában egy királylány. bekopogtak hozzá, és kérlelték, hogy adja nekik hétszínû virágát, nagyon szeretnének eljutni a bölcs fához, hogy láthassák édesanyjukat. Ehhez át kell jutni a tavon, és tündér addig nem viszi át õket, amíg nem visznek neki hétszínû virágot. A királylánynak megesett rajtuk a szíve, és azt mondta:
- Adok nektek egy hétszínû virágot, ha elénekeltek nekem egy tavaszi dalt. -A gyerekek el is kezdték:
„Virágdalban száll az ének,
varázsdobok még mesélnek,
illatozik már a világ,
dalra fakad minden faág... „
Olyan szépen elénekelték, hogy meg is kapták érte a hétszínû virágot. Gyorsan szaladtak vele a tündérhez, aki csak ámult! Neki még sosem sikerült kérnie ebbõl a virágból. Szavát megtartva átvitte õket a túloldalra, és ahogy átértek, rögtön elõttük volt a bölcs fa.
- Gyerekek mit szeretnétek tudni? Mire vagytok kíváncsiak?-  kérdezte a Bölcs Fa.

-  Mi csak édesanyánkkal szeretnénk találkozni.- mondták a gyerekek.
- Milyen hosszú utat megtettetek!- mondta nekik, és feltett nekik egy újabb kérdést.
- Aztán útközben néztetek- e a szívetekbe? 
A gyerekek elõször nem értették, hisz õk csak édesanyjukat szeretnék látni,  de hirtelen valami melegség járta át a szívüket, mintha édesanyjuk átölelte volna õket, olyan érzés volt, mintha most is velük lenne. És ahogy az égen kirajzolódott az arca megértették, hogy egész úton õ vigyázott rájuk, és segítette õket minden lépésben, és igaz hogy már nem látják, de szívükben mindig is ott lesz. 
     Ezután a varázskapu kinyílt elõttük, és átlépve rajta újra otthon voltak. Édesapjuk már nagyon aggódott. Átölelték egymást, és a gyermekek megígérték soha többet nem mennek világgá. Ezután édesapjuk is megígérte, jobban odafigyel rájuk. Megértették, hogy a legfontosabb dolgok mindig az ember szívében lakoznak.