Te is látod, ránk könyökölt az idő.
Ötven-hatvan éve rongyolódik a bőr,
foszlik az élet, mint a sokat használt könyv.
A kort jelző ránc, mint hegyes tőr,
testünk bronz-barna színébe vágódik.
E földön, e földből éltünk,
s fizetett, mit fizethetett a föld.

Ez volt a sorsunk. Hátba döfött keresők
voltunk, s a gyolcsing—kezünk 
munkája, hátunkra izzadt,
s ami maradt, azt adtuk tovább.
Jót is találtunk néha a rossz között,
mi, a mának született édes mostohák!

Uram!—a szomszéd szemében életünk ferde
tükre látszik. Harmincadot, tizedet, életet
fizettünk, naponként hazahoztuk az utak porát.
Gyermeket szülő, gyilkoló jelen tüzében,
csend szűrte árnyak alatt,
az élet ma újabb holnapért kiált!

Már egyre sűrűbben kiáltok fel—
miért kell szaporítanom a könnyeket?
Érteni szerettem volna végre a munkád
kiszórva mind a látható fölösleget.
Tudom, belém ütötted a 
sikoltás fájdalmát, 
és feljajdítottad
bennem a gyötrődő mát.

Talán így akartad,
hogy utamra szórtad
a mindenségből
kicsapódó bánatot,
mert ki tudja csodád
kifürkészhetetlen
titkait követni?
Én nem, én, csak munkád
mozzanata vagyok..

Salgótarján, 2015. február 24.