Lelkem gyógyítójához

Bocsásson meg, tiszteletlen voltam:
hívására még nem válaszoltam.
Nem vagyok egy híres levélíró –
nem szép dolog, de nekem már így jó.
Bármi okból keresett is engem,
azóta csak itt zakatol bennem –
gyürkőztem az isten tudja hányszor,
mégsem voltam hozzá elég bátor:
pedig néhány gombnyomás, csak ennyi,
s szavaim meg tudnának eredni.

Nézze, sajnos beszorít magamba
ez az álnok, mérges lelki gomba:
micélium szövi át az elmém –
szabadulnék, hogyha módját lelném.
Annyit tudtam csupán megfigyelni:
állapotom időnként kegyelmi,
aztán csak egy hangulati inverz –
s a Himnusz is faragatlan kínvers.
Fájdalom hasít a homlokomba –
akkor szórja spóráit a gomba…

Kémiás bogyókkal jobban élek,
némi derűt most tőlük remélek.
Ahhoz képest, milyen bajban voltam –
minden nap a Sátánba karoltam,
önemésztőn magamba haraptam,
de hiába: jól sohase laktam-,
remény rakja fészkét a szívemben:
egyszer-kétszer sikerült kilesnem.
Nem hagyom, hogy újra megalázzon –
erőt veszek tán egyszer e lázon.
Dolgom elég, végzem napról-napra
(hogyha nehéz, rászólok magamra),
testem edzem, kényeztetem kertem,
végre ismét családomra leltem!

Jól van már így, csak rosszabb ne lenne,
bennem élő démonom feledne.
Bevallom, hogy miközben remélek,
csendesen, de fájdalmasan félek:
milyen sorsot szán nekem az Isten?
(késő már, hogy megkérjem: segítsen?)
Megadja-e méltó öregségem,
vagy bambulok halálig egy széken?

Remélem, hogy levelemet látta –
nem vesződtem tán vele hiába:
úgy gondoltam, meglepem e verssel –
s könnyebb lettem pár adag keservvel.
Hálás vagyok, mert hogy megismertem:
szóval ápolt, mikor magam vertem.
Bízom is: ha kínom újra átfon,
szokott módon mindig megtalálom! 

    2016.11.22.  Csorba Tibor