Egy hajlott hátú öregasszony lettem,
Egy évtizeddel mögöttem a hetven.
Öreg falépcsőn felfelé totyogok,
Korhadó korlátjába kapaszkodok.
Régóta élek itt a domboldalon,
Könnyedén futottam fel fiatalon.
A lépcső deszkái lassan szétcsúsznak,
Kőkerítés vakolata rám hullhat.
Fa kerítés deszkái is korhadnak,
De velem együtt mégis kitartanak.
Szeretteim, barátaim elmentek,
Engem Isten tudja mikor temetnek.
Csak a nap újul meg reggel mert halad,
Saját útját járja a végtelen alatt.
Szeretem az életet az a szerencse.
Amit tudok még élvezek belőle.
Elfáradt testrészeim pihentetem,
De verset írok, használom az eszem.
Igaz néha nem tudok csúcson lenni,
De az egyensúlyom még testi, lelki.
2022.01.24.
Nógrádi Katalin azonos c. festményéhez