Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Graholy Zoé
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Elefántnevetés/2. (Igaz történet alapján)

szeda2
szeda2 képe

      Egyre többet szerettem volna a „mamával” együtt lenni, de ő néha magamra hagyott. Majd később visszajött és én nagyon boldog voltam akkor. Egyre jobban kötődtem hozzá, és igényeltem a jelenlétét. Mindig csak vele akartam lenni. Olyan boldog, és jókedvű voltam, hogy csak ugrándoztam az udvaron és senki nem tudott megállni előttem. Amit különösen szerettem, az udvaron talált fényes, kerek fedőket. Az emberek rárakták nagy edények  tetejére, én megfogtam az ormányommal és mindenhova odacsapkodtam. Jó hangos volt és én nagyon élveztem ezt a vidám játékot. Ilyenkor ő is sokat velem nevetett. Azt mondta nekem, hogy csintalan kiselefánt vagyok.
Olyan jó volt megkergetni a többi embert is. Csak úgy szaladtak előttem! Be a házba, be az erdőbe, én meg rájuk trombitáltam, de nagyon ám! Nem győztek futkározni előlem. Jaj, de pompásan szórakoztam!
     Amikor elfáradtam a sok hancúrozásban, olyankor jött ő, és a karjaiba vette a buksi fejemet, én pedig hálából megsimogattam az ormányommal az arcát. Megvizsgáltam minden kis apró részletét. Nagyon, de nagyon szerettem! Ő lett a „mamám”!
      Kitalált egy jó játékot nekem. Amikor jött hozzám, felvett egy kötényt maga elé, és én meg alábújtam. Bújócskáztunk! Ez így ment hosszú, hosszú időn keresztül. Mielőtt otthagyott, a fejemre dobta a kötényt, és elszaladt. Semmit nem láttam egy ideig, majd az ormányommal elkaptam és jól eldobtam. Szerettem vele játszani!
     Időnként más emberek is felvették azt a kötényt,  persze nem tudták, hogy én tudom, nem a „mamám” adja nekem az ebédemet. Úgy tettem mintha nem tudnék róla, de bizony eleinte szomorú voltam e miatt. Mire nagyon szomorú lettem volna, jött a „mama” és megvigasztalt! Én meg szépen növekedtem és bizony, már mindenki félt tőlem az udvarban. Nem volt nálam bátrabb és ügyesebb, senki sem! Trombitáltam, a füleimmel tudtam magam legyezni, és sokkal nagyobbnak látszottam, mint egyébként voltam. Ijesztgettem a félősöket, lábaimmal nagy gödröket ástam, ugrándoztam, összetörtem, amit csak lehetett az udvarban, és erre nagyon, de nagyon büszke voltam!
     Körbe vettek a pajtásaim, tele volt az udvar sok árva állattal, de olyan, mint én, senki nem volt.
Néha kerestem a mamát, a testvéreimet, de hiába. Odabújtam ahhoz a hatalmas hideg valamihez és ott durcáskodtam, ha megbántottak. Amikor meguntam, jött ő, a „mamám”, és boldogan ugrottam az ölébe és nem tudtam betelni az illatával. Megetetett, simogatott és betakargatott a puha szénán, és esténként együtt aludtunk.
 Ezek az éjszakák voltak a legboldogabbak, mert ilyenkor mindig csak ketten voltunk a „mamával”!
     Így teltek a napok, a hetek, hónapok. Már négy hónapos voltam, amikor éreztem, hogy valami készülőben van.
Nem tudtam mi történik, de a „mama” ritkábban volt velem és keveset. Nekem mindig kevés volt az az idő, amit velem töltött. Jött a többi emberbarátom, de nem a „mama”! Nyugtalan voltam. Mi történt? Mi lett a „mamával”?
     Egy hatalmas, nagyhangú, berregő madár jött, és az óta, nem láttam a „mamát”! Eltelt egy éjszaka a „mama” nélkül. Vártam. A többi ember velem volt, hol egyik, hol másik, hozták a mama illatú kötényt is, az mindig rajtuk volt, de nem a „mama”! Megittam a tejecskémet, de egyre szomorúbb lettem. Eltelt már 3 éjszaka a „mama” nélkül. Nem akarok most már enni sem! Nem kell! Jöjjön a „mama”! Nekem csak ő kell! Csak álltam, és vártam a „mamát”, de nem jött! Elhagyott engem! Ő is elhagyott! Most már tudtam, hogy nem szeret, vagy valami baja lett, mint a mamámnak? Ha nem jön többet, akkor én megyek hozzá! Biztosan meghalt! Jaj, „mama”! Te is elhagytál? A kötényen, már alig érzem az illatát! Nem esik jól a tejecske sem! Szomorú kiselefánt lettem! A kiselefánt most már nem nevet, hanem sír! Potyognak a könnyeim. Úgy éreztem, ebbe belehalok! Nem élek túl még egy „mama” elvesztését! Riadtan figyeltem minden neszre, de a „mama” nem jött!
     Le, felszaladgáltam az istállóban, nem tudtam megnyugodni, hiába próbáltak nyugtatgatni.
Később, már nem számoltam az éjszakákat sem, csak feküdtem az illatos szénán, és vártam, hogy értem jöjjön a „mama”, vagy valami más, valami nagyon rossz! Nem tudtam mi az, de azt tudtam, hogy a szívem nagyon fájt a „mama” után!
     Időnként szépeket álmodtam.  Szerettem álmodni, de most valami másfajta álom volt. Mint valami régi kép az emlékeimből. A mamát láttam, de csak távolról, amint fekszik a földön, és emberek veszik körül. Valami hosszú bot volt a kezükben. A mama nem mozdult. Belefájdult a szívembe, és ekkor értettem meg, miért nem jött értem a mama! Elesett, és nem tudott felkelni! Szegény mama! Tényleg elvesztettem! Éreztem, azt a fájdalmas ízt a számban, és elbújtam a dzsungel sűrű ágai közé. Féltem. Sóhajommal együtt, kinyílt a szemem, és megláttam őt, a másik „mamámat” amint szaladt felém! Vagy csak képzeltem?
     Ekkor, kinyílt az ajtó és futó léptekkel jött az, akire nagyon vártam! A „mama”! Itt vagy, „mama”?
Ó, mennyire vártalak! Szeretlek, „mama”!  Mégsem hagytál el te is? Mégis szeretsz? Ormányomat a kezébe fogta, simogatott, puszilgatott, könnyei hullottak rám. Tud ő is sírni! Halkan beszélt hozzám. Már csak néztem őt, de mozdulni nem bírtam. Kérte, hogy bocsássak meg neki! „Mama”, én megbocsájtok! Most már tudom, hogy szeretsz, mert eljöttél! Betakargatott, karjaival magához ölelt, de ekkor már tudtam, hogy nekem most már mennem kell! Valami húz vissza, az álomba. Legalább együtt alszunk, úgy, mint régen…
       Bocsáss meg te is nekem, „mama”! Nem tudom, hová, de el kell mennem! Talán oda, ahol a mamám vár rám! Már a tejecske illata sem csábított, máshova vágytam! Álmodtam újra éppen.
     Azt álmodtam, hogy a mamámhoz bújok, aki hatalmas, nagy elefánt volt! De, jó volt mellé állni! Óriási ormányával trombitált, és mindenki félt tőle, az egész dzsungelben!  Együtt mentünk a csordával, én meg hozzábújtam, és mondtam neki, hogy soha többé el nem kóborlok! Ott leszek mellette mindig!
     Amint haladtunk, egy hatalmas fűcsomóban megbotlottam, és hemperegtem egyet a földön.  A mamám aggódva nézett vissza rám, majd elmosolyodott, ahogy a felnőttek szoktak. Én meg nagyon boldog voltam, és csak nevettem, és nevettem…
     Azután megfogtam az ormányommal a mamám farkát, hogy többé el ne veszítsem szem elől, és együtt sétáltunk át egy szép fénylő mezőn, ahol minden gyönyörű és békés volt. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy most már mindig együtt fogunk harmatos füvet enni, és sokat nevetünk a fénylő réteken sétálva…

 Debrecen,2014.11.10. B.Sz.É.                  
                                                                               V É G E
 

Rovatok: 
Irodalom