Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Elefántnevetés/1. (Igaz történet alapján)

szeda2
szeda2 képe

Kisborjú is alig voltam, amikor a mamám elveszett. Kerestem én, de nem találtam, mert mély volt a rengeteg. Emberek jöttek, kedvesen, megetettek, simogattak szelíden. A mamát nem pótolta, onnantól kezdve, senki sem.
A lelkem sírt, amikor felfedeztem, a mamám ösvénye üres. A csapáson mások jártak, mi lesz velem, a mama nélkül? Lelkem összetört teljesen.
Pici voltam, és esetlen. Lábaim még imbolyogtak, alig találtam meg magam.
Vezettek a hosszú úton, mely szokatlan volt és csendes. A csorda messze járt, sehol egy ismerős, az illatuk is elszállt.
       Egyedül a dzsungelen át, a kétlábúak után mentem. Lassan haladtam, hiszen picike és árva voltam.
Mama! Hol vagy, mama? Trombitám hangja messzire szállt. Vagy csak én hittem. Meleg volt. A dzsungel ágai felsebezték vékonyka bőrömet. Hangom jajszavára semmi válasz nem jött, semmi felelet. Nagyon iparkodtam, siettem, talán a mamámhoz vezetnek. Egy sötét tömeg tornyosult előttem, a szívem megdobbant!...mama?...de, csak egy ismeretlen szagú, kemény, hidegség. Felvezettek egy keskeny úton, bele, abba a sötétbe. Ekkor, hirtelen a gyomra megkordult, és elindultunk valahová. Nem tudom, hogy történt, vele együtt mentem, pedig csak egy helyben álltam. A semmibe tévedt riadt tekintetem. Elveszett voltam, árva, magányos kiselefánt. Nagyon szomorú volt a szívem. Sírtam. A könnyeim lefolytak az arcomon, nem tudtam mi történik velem. Apró, átlátszó fülecskéim még alig tudtak mozogni, bár igyekeztem nagyon, ahogy a nagyoktól láttam. Nem sokra emlékszem. Hiszen, alig, hogy megszülettem…
       Sok idő telt el. Nem is emlékszem mennyi. Megálltunk. A hold, már régen világított. Szerettem volna a mamával összebújni, aludni, és éhes voltam, de nagyon!
     Ekkor egy meleg kéz érintette meg az ormányomat. Mi lehet az? Érdeklődve néztem, de még ilyet nem láttam. Egy még furcsább ember volt, mint akiket eddig láttam. Közel hajolt hozzám, a szemembe nézett. Meleg, jól eső borzongás futott át rajtam. Megfogta az arcomat, és, és nagyon jó érzés volt! Akárcsak a mama…de nem a mama volt! Valami furcsa vonzott felé és lépkedtem mögötte, távolodva attól a sötét, hideg, kemény valamitől. Távolodtam attól a félelmetes hangú valamitől.
     A kezében vitte az illatot, ami nagyon csábított! Tej illatát éreztem! Tej! Kérek belőle! Nagyon gyorsan kocogtam mögötte, hátha elérem a tejet. Megállt és felém nyújtotta. Én meg elkaptam, és csak nyeltem, nyeltem, szívtam magamba az édes nedűt. Majd, egy furcsa helyre vezetett engem. Betakart egy meleg, szőrössel, és simogatott, átölelt kedvesen….Mama!!!...-hasított belém! Mama! Sokat sírtam és ő megvigasztalt. Ha sírtam, ő átölelt és simogatott, nyugtatgatott engem. Így telt el az első éjszakám.
     Reggel, amikor újra sírtam, megint kaptam az édes tejből, és ez így ment napokon át, de mintha nem is ettem volna. Valami hiányzott. Üresnek éreztem mindig a gyomromat, sőt gyakran ki is ment belőlem. Mi lehet az? Mi történik velem? Gyenge voltam, nagyon, és pici, pici, aprócska kiselefánt!
Annyira hiányzott a mama! Féltem, és csak sírtam utána! Éhes voltam, megetettek. Sírtam, megöleltek. Ő, aki nekem a „mama” volt! Senki más nem kell nekem, csak ő! Nincs erőm! Láttam, hogy vannak játszópajtások is az udvaron. A mama mondta nekem, hogy csak a fajtámmal barátkozzak, de nem láttam egyet sem. Bár, nagyon messze hallottam trombitaszót, de nem a mama volt! Szegény mama! Biztosan eltévedt az erdőben, és nem talál engem! Megyek, megkeresem! Elszaladtam…de, nem tudtam hova menni, mindenütt sűrű bozótos volt, és kerítés!  Ekkor jött ő, és átölelt, dédelgetett, és megnyugodtam. Valami nagyon furcsa volt belül. Nem volt kedvem játszani, pedig szerettem volna megkergetni azokat a fránya varacskos disznókat! De, várjatok csak! Majd holnap! Megkapjátok! Ezt gondoltam, de nem tudtam megtenni! Nem éreztem jól magam! Ő, meg csak aggódott értem. Éreztem, hogy benne is fáj valami! Talán ő is beteg? Amikor már nagyon gyenge voltam, és nem tudtam járni sem, csak feküdtem a puha szénán. Már csak a mama után vágyakoztam, amikor ő, akit majdnem úgy szerettem, mint a mamát, hozott nekem valami finomat! Amikor megkóstoltam, azt hittem a mama adott nekem tejet! Boldogan szívtam befelé az összeset! Ettől, másnapra, lábra álltam, és csak folyton kértem még többet! Ő, meg adott nekem gyakran, hogy jól lakjak.
     Amikor már eltelt pár nap, vagy talán pár hét, kezdtem erőre kapni. Mindjárt megláttam, hogy nincs, aki rendet rakjon a baromfiudvarban! Majd én megyek, és rendre utasítom azt a zerge csapatot! Rájuk ripakodtam, és úgy megijedtek, hogy a „mamám”, vagyis ő, szintén megijedt olyan hangosan trombitáltam! Én, meg jót nevettem vele együtt! Mert már nevetni is tudtam! Csak bújtam hozzá, és ő is nevetett! De, jó volt vele együtt nevetni! Belefeküdtem a sárba, ő meg, velem együtt hempergett. Ráfújtam a sarat, amitől újra nevetett, és én vele együtt nevettem!
     Amikor magamra hagyott, elkóboroltam és kerestem, de nagyon! Volt egy nagy, sötét, hideg valami, olyan, mint amivel ide jöttem. Nem szólt hozzám, de én melléálltam és próbáltam rájönni ki ő? De, nem tudtam kitalálni, csak jó volt mellette állni. A mamára emlékeztetett. Nagy és hatalmas volt!  Oda mentem hozzá vigasztalódni. Ó mama! Miért hagytál itt engemet? Szeretlek mama! Simogattam az ormányommal azt a hatalmas valamit, amin éreztem az emberek szagát, de ő nem válaszolt. Csak úgy elvoltunk! Együtt.

Folyt.köv.

Rovatok: 
Irodalom