Az embert nap mint nap érik csalódások. Van, hogy csak apró bosszúság az ami kicsit beárnyékolja a kedvünket. Aztán vannak olyan embert próbáló, égbe kiáltó dolog, amitől teljesen begőzölünk. Amikor kiderül valami, amitől hosszú ideje rettegünk és megtörténik velünk, no akkor szabadul el mindenkinél a pokol.

   Először faggatjuk magunkat, hogy miért pont minket ért az, amire bár számítottunk és mégis reménykedtünk, hogy nem következik be. Miért pont minket döngöl a sors a sárba? El kezdünk gondolkozni, hogy mit rontottunk el? Talán az előző életünkben elkövettünk olyas valamit, ami miatt a Teremtő akkora büntetést ró ránk, hogy belegebedünk.
Hiába próbálunk a kérdéseinkre választ találni, senki nem felel, csak a kétségek üvöltenek bele álmatlan éjszakáinkba.

   Ilyenkor megkérdőjelezem, hogy egyáltalán érdemes volt-e ezt a sok-sok évet eltölteni ezen a Földön, ahová évtizedekkel ezelőtt leszülettem. Miért nem maradhattam ott abban az ős posványban, ahol jótékony tudatlanságban ért volna véget zigótaszerű életem? Miért adott a Teremtő értelmet nekem, ha egyszer csak történik valami, amitől eldobom az agyam?

   A miértek tömkelegétől aztán kétségbe vonom még létem értelmét is. Azt hiszem sokan nem értik vívódásomat, de ők nem jártak, járnak az én cipőmben, ám akik végig járták már a kétségbeesés és a tehetetlenség útjait, azok megértik lelki vívódásomat. Mert hiába szeretnél magadnak és mindenkinek megfelelni, ha a körülmények megakadályoznak ebben.

Most már csak egyet szeretnék...még egy pár évig méltósággal élni és úgy is menni el. Mert mindenki élete egyedi.
Az enyém is az...egyszeri és megismételhetetlen.