Száz év mély magányából,
révedezik bolyongó lelkem,
nem ismerek e nagyvilágra,
szavaknak tengerébe vesztem.

Akadozva rakom szavakat,
írásom hol itt, vagy ott akad,
majd látom rajzolt arcodat,
írom hozzá ezen mondatokat.

Szemed vágyón tükrözik álmod,
valaki szeretve kedvesen hívogat,
biztatásként megsimítom hajad,
hogy mindig mosoly leje arcodat.

Mind ezt együtt így látom,
egy májusi sötét éjszakán,
ekkor szellő kelt útjára indult,
felkapaszkodott a lombos fán.

Természet színek kavalkádja,
veletek kacagok, veletek nevetek,
majd bánatot hordozó szívemmel,
csendben lassan el lépkedek.

Varga István-Barcs.