Már mutatkoznak a csalhatatlan jelek,
Ha élni akarok, el kell, engedjelek.
Finom aranyporod lerázom magamról,
Meg kell szabadulnom fájó hiányodtól.
Megszültél, neveltél, és értelmet adtál,
Tőled lettem több, jobb szegény önmagamnál.
Nekem adtad a szeretet misztériumát
Vele védekezem, ha megmar a világ.
De most engedd meg, hogy elengedjem kezed,
Tompa feledésben kissé megpihenjek.
Lehet, hogy már régen megtehettem volna,
Most nem lennék rab, a veszteségem fogja.
Hagyj végleg magamra, versem vad és szabad,
Már semmit sem érnek a jó és szép szavak.
Most nagy feladat vár rám, emberpróbáló,
Rám tekeredett egy kegyetlen drótháló.
Azok vetették ki, kiket én szerettem,
Homokvihar vakít a sötét jelenben.
A semmivel töltöm törött poharamat,
Dohosak, hidegek régi meleg falak.
Segíteni nem tudsz, hiába is kérném,
Mily rég lovagoltam a Nagypapa térdén.
Minden egyes napom kétségekkel kel fel,
Azután megtelnek a sok szép emlékkel.
Nehéz szívvel, de el kell, hogy engedjelek,
Szomorú lelkem a halában is szeret.

Mikor itthon vagyok csendben és egyedül,
Azért legbelül egy húr Rólad hegedül.

2016. 05. 6.