Aggódó fohász szeretteimért
Mezei István

Lankad az akarat, fogytán az erőm,
Átcsapott rajtam a gyilkos gaztenger,
Vedd Te át sorsomat Uram, Teremtőm,
Sodródó porszem a gyenge ember,
Bárhogy is döntesz, immár elfogadom,
Mit is tehetnék, mormolom imámat,
Lesántult lovam, szétesett fogatom,
Megbánás bennem és mélységes bánat,
Bárcsak sírni vagy ordítani tudnék,
Hogy felszakadjon, ami szívem nyomja,
Ne kínozna a múlt, jelen és emlék,
Egy kedves vigasz valahonnan szólna,
Léptem kopog a magány folyosóján,
Kihűlt termek és rég meghitt otthonok,
Új élettel tölteném, ha még tudnám,
Be kell látnom, már tehetetlen vagyok,
Az égnek könnye holt neveket kimos,
Véremmel festem fel olvashatóra,
Csak ennyit tehet, ki még létezik most,
Míg rá nem kondul az utolsó óra,
Lázadva  ugyan, de beletörődve,
A teremtés aggódást öltött belém,
Szeretetet, mely bennem ég örökre,
A legvégső megoldás már isteni,
Óvd, kíméld, Uram a szeretteimet,
Csak az embernek kell tűrni, megélni
A fájdalmat, a kegyelem a Tied.

2018. 07. 15.