Egyszer, ezt a népet testvérré emelte a hon.
Hogy lettek hát sors-dobált álmok bábjai a létnek?
Istenverte acsarkodások között, hogyan
fogadhatják el a feléjük nyújtott mérget?

Egyik jön, másik megy az országból,
ki pénzért, ki létért, és fut a nép, fut…
Végül, aki itt maradt, azoktól ki kérdezte
meg a  kenyeret már nem termelő falut,

és nem kérdezték meg a munkást sem:
munka nélkül, tengve, hogyan él, mit csinál
a család?— amely már a puszta létéért spórol, kapar—
szorított ököllel, foggal a tehetetlen düh, de fáj, de fáj!

Zsebet ürítő hazugok és szemet kivájók hatalmát
érzi az ország— hiába választ a nép, nem tanul!
Kormányokat cserélget, de a gyomrát, a gyomrát,
nem tudja tűrőbbre cserélni, s mindent átkoz cudarul.

Léteznek még megszállottak. Ezek koldus énekeseit,
akiket egyforma sors nyomott a földre le,
ki vette észre őket, elzengett hangjuk  himnuszában,
ki hallotta őket, hol besűrítve él még a Nemzet élete?

Az új kor mit hozott, az új nemzedék sorsa mit változott?
Európa? –Hazug ribanc volt mindég, és az is maradt.
Álljunk már egymás mellé végre, és szabjunk magunknak
utat: magyar út kell, idegenmentes a magyar Kárpátok alatt.

Torontó, 2013 Március 24.