Írom a sorokat hófehér papírra,
Mint mikor bódult és szent áhítattal
A pap kehelyből miseborát kiissza,
A gonosz világ egy pillanatra meghal.

A képzelet fegyelmez, nem ostoba.
Mérlegeli, mi lehetetlen, mi lehet,
Csattog az önvád, mint az Isten ostora,
A szeretet írja gyógyítja sebemet.

Odakinn záporok, viharok tombolnak,
Meggörnyednek a fák, és szenved az ember,
Életet adok mondatoknak és szónak,
Aki eddig még reszketett, már mindent mer.

A lázas gondolat egy verssé formálva,
Lehiggaszt, csitít, és majd meg is nyugtat,
A rég feledt titkokat újra feltárja,
Szépség a jelennek, kegyelet a múltnak.

A lélek is fázik a didergő fagyban,
De ő betakar szép bársony lepelbe,
A varázs, meleg megmagyarázhatatlan,
Győztes lesz benne vesztet csaták vége.

A világ hálátlan, és mikor meghalunk,
Emlékünk elszáll akár a vándormadár,
De amíg vagyunk, az életről szól dalunk,
Hadd bámuljon ránk szájtátva a halál.

„Mit hősködtök e vakmerő sorokkal,
A pirkadat, a hajnal az alkonyban vész el”,
Suttogja, de a fény az elmúlás ellen vall,
Felidézem azt egy versem kegyelmével.

2016. 03. 29.