Étvágytalanok lettek a vacsorák,
nem ízlik a halott madarak szíve,
elkerülöm én már a sok drága fogást,
kanalam merítem hideg semmibe,
míg kifogy tálamból szerényen az este.

Mit mondhatnék e február huszadikán,
jönnek  holnapok sápatag reggelek,
csak forgatom a szót, már fogatlan a szám,
a kihűlt jelennek már csak derengek,
és csak intek a kétezer tizennégynek.

Papírra mindig az igazat kaparom,
a legszebb szándék is ellenem szegül,
talán e pár sor lesz a végakaratom
és a mély üresség bennem egyedül,
ami folyton ordít és nekem hegedül.

A vacsorám is taszít, nem hív és nem vonz,
idegen törvény írt hozzá receptet,
nem kell az érem, se az arany, se a bronz,
hitet, vágyat, reményt messze eresztek,
szívemre fordulnak megkopott keresztek.

Reggel szédítenek ferde napsugarak,
öntöm a vizet, felgyújtom  a tüzet,
képek, metaforák, hasonlatok alatt
görnyednek könyvek, megsárgul a füzet,
Főúr, fogytán az élet, a vendég fizet.

2014. febr. 20.