Öreg tölgyek, sötét árnyában,
lomboknak védő takarásában,
napfény talált utat magának,
és egy csodás, erdei Nimfának.

Rejtélyes sötét függönyét a lomb,
mélyre eresztett, zöld ágaival zárta,
selymes pázsitnak, erősebb szálán,
napozni vágyót, csak a tücsök látta.

Gyönyörű testén, a fény megremeg,
lombközt a szellő, némán szendereg,
a festőnek kezében, megáll az ecset,
költőnek tolla, a papíron szürcsöget.

De erdőnek madarai, tovább dalolnak,
mély baritonja van, a vadgalambnak,
míg odvas fákon, fakopácsok dobolnak,
csodálatos játéka, ez az erdei zenekarnak.

Álommal szőtt, gyönyörű látomás,
szárnyak nélküli, örökös vágyódás,
egy pillanat, mely így örökre megmarad,
csak a szív az, mi kétfelé olykor hasad.

Írta-Varga István-Barcs-2018.02.14.