Reggel harangszóra keltem,
benézett hozzám az Isten,
azt látta, hogy nem vagy itt,
megcsókolta arcom ráncait.
Látod, mit tett velünk az idő,
rajtam megőszült kérges mező,
míg arcodon megakad a fény,
a tükörben csak elhaló remény.
Fülembe súgta, itt leszel,
fogja kezed, nem enged el,
finom szavára hallgatok,
istenemmel egy vagyok.
Mert neki adtam mindenem,
benned érlelt valóság hitem,
áldását itt hordom vállamon,
ha itt leszel, majd neked adom.
Sorsom futóhomokba írta,
a szél már rég összekavarta,
de látom benne az arcodat,
homokfodros mosolyodat.
Még arra kértem istenem,
e mosolyt hagyja meg nekem,
ábrándom többé nem fojtogat,
mert sorsomba írta sorsodat.
TM